Küzdelmes 39 hét állt mögöttünk. Küzdelmes lélekben, mert fel kellett dolgoznom Elizabet születésének körülményeit (bővebben ITT), hogy ne azt akarjam kijavítani, hanem egy teljesen külön élményként élhessem meg Emília érkezését. Küzdelmes szituációkban, mert a terhesgondozásomat végző, ám szülésre végül nem felkért orvos a kezdeti VBAC terveimhez támogatónak tűnő hozzáállása már a második találkozásunkkor eltűnni látszott, a végére már kifejezetten hátráltató, földbe tipró lett. Erről/róla biztosan lesz külön bejegyzés, amint eljutok odáig, hogy higgadtan meséljek és ne csak szidjam emberünket. Küzdelmes volt Liza miatt is, mert nagyon féltem, hogy az ő lelkét hogyan fogja érinteni az, hogy hirtelen eltűnök az életéből, ráadásul napokra. Attól, hogy itthon mi lesz a két kislánnyal, nem féltem sosem, csak a szeparált napoktól.

A második terhességem fizikailag nagyon hasonlóan alakult az elsőhöz: semmi tünet, semmi rosszullét, egyedül az álomkór és némi rántott hús meg fahéjas csiga iránti vonzódás tört elő belőlem. Az elején egy kis foggyulladás, a végén pedig a hatalmas hasam nehezítette kicsit a helyzetet, utóbbi konkrétan a 30. héten volt kb akkora, mint Lizussal a 41.-en, a végére már ikres pocak méretű volt. 😊 Imádtam ezt az állapotot másodjára is, csak remélni tudom, hogy ilyen álomszerűek lesznek a továbbiak is.

Az utolsó, 38 hetes NST-n összetörtem. A fent említett orvos a földbe döngölt, minden önbizalmamat és reményemet elvette a VBAC (császármetszés utáni hüvelyi szülés) tekintetében. Neki is elmondtam többször is egyébként, hogy nem feltétlenül az fontos nekem, hogy hol jön ki a baba (bár nyilván optimálisabb a természetes út), de sem az indítás, sem a programcsászár nem jöhet szóba, mert nem vagyok hajlandó rátörni a magát jól érző, csendben lubickoló gyerekemre még egyszer, bőven elég volt ezt Lizussal megtenni. A másik fontos kérdés pedig a szeparáció elkerülése volt, szintén az előzmények ismeretében. Borzasztó volt 8 óráig külön lenni az éppen annyi idős kisbabámtól, és ezt soha többé nem akartam átélni. Aranyórát akartam és minél kevesebb időt külön.

Éppen egy hét múlvára kaptam időpontot, ugyanennek a dokinak a rendelési idejében. Minden porcikám tiltakozott ellene, így megbeszéltem Emivel (igen, beszéltem a hasamhoz), hogy ezt jobb lenne kihagyni, úgyhogy legyen szíves elindulni addig. Nem kezdtem őrült próbálkozásba, mint Lizussal. Nem lépcsőztem, nem ettem extrán fűszeres kajákat, nem próbáltam lenyelni az utálatos tonikot és a férjemet sem csábítottam el többször, mint ahányszor valóban kedvem volt hozzá. Lélekben igyekeztem eljutni odáig, hogy készen álljunk mindketten a kislánnyal. Hétfőn és kedden is „muszáj” volt boltba mennünk, át kellett vennem Cicc évfordulós ajándékát és be is kellett szereznem még néhány kiegészítőt hozzá. Meg kellett rendelnem némi mirelit kaját, hogy ha Liza nagyon nyafka, akkor is legyen mit enniük. Be kellett vásárolni a kórházi csomagba az utolsó mosdószivacsot, papírtörlőt és meg kellett száradnia az utolsó hálóingemnek is. Kedd estére készültem el mindennel, amit meg tudtam tenni. A kisruhák kimosva, ajándék becsomagolva, kórházi táska a telefontöltőm és a kispárnám kivételével összerakva. Minden a helyén volt. Még egy utolsó romkom-nézést is beiktattam, így már szerdán, hajnali 2 körül aludtam el.

Nem volt nagy alvás, 3 óra után 3 perccel ugyanis felébredtem arra, hogy valami folyik. Hirtelen arra gondoltam, hogy a vizeletvisszatartással lehetnek problémáim a hatalmas hasam miatt, roppant cikinek éreztem az egész szitut. Aztán ahogy kimásztam a tócsából, visszanéztem a lepedőre és bizony az a folt nem sárga volt. Ráadásul még mindig folyt, végig a lábamon. Nem emlékszem már, hogy a sírás, vagy a fülig érő mosoly következett előbb, de arra igen, hogy mindkettő volt és hogy a könnyek is sokkal inkább a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak, mint bármiféle riadalomé. Hihetetlenül boldog voltam, tudtam, hogy nem kell elmenni arra a nyamvadt NST-re, és azt is, hogy hamarosan babázni fogunk. Elmentem pisilni, betettem egy törölközőt a lábaim közé, hogy felfogjam a még mindig szivárgó magzatvizet, szóltam a férjemnek, hogy meg ne próbáljon elmenni dolgozni reggel, de most még nyugi van, aludjon csak, írtam egy SMS-t anyukámnak, hogy ő se tervezzen dolgozni menni, mert Lizára vigyáznia kell hamarosan és visszaültem az ágyba (nem, nem a magzatvíz közepébe, előtte leterítettem oda is egy törcsit :D).

Fél 4 körül jött is az első összehúzódás, majd 6-8-10 perces időközönként a továbbiak. Nem voltak hosszúak, 40-50 másodpercig tartottak, és egészen rendszeresek sem, de megbízhatóan jöttek szépen sorban. Nagyon élveztem. Hihetetlen jó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire jó, amikor a dolog, amire annyira vágytam, bekövetkezik, vagy legalábbis elkezdődik. Liza nem indult magától, az indítás után egyből 2 perces brutál falkaparós fájásaim lettek, vele nem is tudtam örülni a dolognak. De most, így, ahogyan annak történnie kell, imádtam. Persze fájt, mégis alig vártam az újabb és újabb összehúzódásokat, mert tudtam, hogy ezek visznek közelebb Emília születéséhez. Reggel ahogy felkelt Liza, kicsit lelassult a folyamat. Egész nap vajúdtam, de semmi rendszer nem volt a dologban, hol 3, hol pedig 50 perc telt el 2 kontrakció között. Nem akartam itthagyni Lizust úgy, hogy még ébren volt.

A kórházba egyébként sem láttam értelmét bemenni addig, amíg nem tudtam valamilyen rendszert felmutatni, hiszen tudtam, hogy a sürgetés és a beavatkozás azok a dolgok, amiket minél jobban el szeretnék kerülni. A víz szivárgott, tiszta volt és édes illatú, én a fáradtságot leszámítva jól voltam, Emi pedig nonstop mocorgott, egész nap nem pihent 10 percnél többet. Tudtam, hogy jól vagyunk és nem akartam ezt kockáztatni a túlzott medikalizációval. Miután Liza lefeküdt aludni és elcsendesedett a ház, ismét rendszeresebben jelentkeztek az összehúzódások, végül hajnali 3 körül keltettem a férjem, hogy lassan egy órája stabil 5 percenként jönnek és egyre hosszabbak meg erősebbek, úgyhogy indulni kéne. Szóltunk anyukámnak, kicsit megmosakodtam, felöltöztem és betettük az utolsó 2 cuccot is a csomagomba. 4 körül ért ide anyukám, mi pedig fél 5 előtt már a kórház parkolójában voltunk. A kocsiban még szépen jöttek a fájások, a kórházban picit lassult a folyamat. Miután felvettek az osztályra, felvettem a hálóingemet és végre senki sem matatott bennem, azonnal újraindultak, 5-6 percenként, erősen, 1 percnél hosszabban. Kicsit aggasztott, hogy akkor 25-6 óra alatt még csak egy ujjnyit tágultam, de szépen leszereltem az éjszakai műszakos dokik császár-terveit, így szerencsére békén hagytak. A férjem velem volt, a szülésznő kedves, az orvosok nem zargattak, még a durva fényeket is lejjebb tekerték, így egész jól éreztem magam.

Reggel 7-kor jött a műszakváltás, amikor is a 2 szívcsücsök dokim érkezett, akiket tényleg nagyon szeretek, de egyikük sem nagy VBAC-párti. Egyébként ők ketten műtöttek Lizával. Egyikük sem akart élből a műtőbe tolni, ami csodával határos volt szerintem, kedvesek voltak és megértették, hogy szülni szeretnék. Nyilván elmondták, hogy azért ehhez haladni is kéne, mert itt még mindig nem történt tágulás, de mivel az NST is szép volt és én is elszánt voltam, egy időkorlát belengetése mellett hagytak vajúdni, nekem pedig ez így tökéletesen megfelelt. Közben volt egy ultrahang, magzatvíz már egy csepp sem, így antibiotikumot kellett kapnom, de ez annyira nem érdekelt. A fájások szépen jöttek, az új szülésznő kicsit sem volt kedves, de igyekeztem nem foglalkozni vele, a másik meg az volt, aki miatt Lizussal olyan állapotba kerültünk a végére, amilyenbe, szóval ő kifejezetten irritált, de szerencsére az idő nagy részében csak a férjemmel kettesben voltunk a szülőszobán. Mivel itt már másfél napja nem aludtam semmit, el-elbóbiskoltam 2 összehúzódás között, és 9 körül kezdtem azt érezni, hogy ha még mindig nem haladt a folyamat semennyit sem, akkor nem fogom tudni végigcsinálni.

Fél 10 körül jöttek a dokik megvizsgálni, és ugyanott tartottunk, Emi szívhangja pedig kezdett picit lassulni. Még nem veszélyesen, szerinem itt tudtam is volna húzni még a dolgot egy kicsit, de mivel tényleg semmi haladás nem történt, csak a baba is fáradt meg én is, ezért végül beleegyeztem a császárba. Előkészítettek, a műtős pasas bekísért a műtőbe, az érzéstelenítéssel megint bénáztak, de nem annyit, mint Lizussal, bejött ugyanaz a 2 doki, akik akkor is, ugyanabban a felállásban, én pedig vártam, hogy Emília vajon fel fog-e sírni, mert Liza anno nem tette.

A műtét szar volt. Nagyon. Sokkal szarabb. Nem tudom, hogy azért, mert az elsőnél konkrétan annyi erőm sem volt már, hogy pánikoljak, most pedig jobban magamnál voltam, vagy esetleg kevesebb cuccot sikerült a gerincembe tolni, de sokkal erősebben éreztem a rángatást, sokkal kellemetlenebb volt az egész és a pánik is rámtört egy idő után. Nem segítettek a műtősnő „most mi a baja”, „nyugodjon már le” és társai beszólásai sem, és az sem, hogy sokkal több időnek tűnt, mire elértek a babához, mint első alkalommal. Emi felsírt, csodacuki hangja volt, egy fiatal, nem tudom, milyen titulusú fiú mondta a fülem mögött, hogy ő megnézte és kislány és jó nagy haja van meg elég vaskos baba, ha kérdeztem, azt is mondta, hogy éppen mit matatnak bennem. Miután Emit kivitték, rosszul lettem, akkor kezdtem igazán félni, csak hallottam, ahogy csipog egyre gyorsabban a pulzusmérő és rángatták a hasamat, a fiúcska már valami sorozatról beszélt a műtősnővel, nem tudtam beszélni vele… aztán kaptam egy oxigénmaszkot, hogy attól jobb lesz, de nem lett, csak hánytam egyet. (Hanyatt fekve, kikötözve, isteni volt… :D)

Miután átpakoltak az ágyra és visszatoltak a szülőszobára, szerencsére minden rendbejött, és ahogyan az egyik orvos megígérte, megkaptuk a babát is ismerkedni, csak a műtét befejezése során voltunk külön egymástól. Nem volt egy óra az aranyóra, 30-40 perc szerintem, de csodálatos volt akkor ott hármasban. Rajtam szuszogott a kis csomagocska, már nem fájt semmi, a férjem pedig csillogó szemekkel nézett mindkettőnkre, ami mindennél többet jelentett. Emi bealudt rajtam, így az osztályra is jött velem egyből és csak annyit volt távol tőlem, ameddig felkeltem és lezuhanyoztam. Ez most sokkal jobban ment, meg úgy általában a felépülés is. Az első felkelés legnehezebb része az átizzadt lepedőről való lekecmergés volt, egyedül zuhanyoztam és már este egész jól mozogtam, csak az éhség volt borzasztó, meg a pisilés, ami a rosszul felhelyezett katéter miatt még most, 2 héttel később is szenvedős.