A
férjem szemszögéből
olvashattátok múlt héten a történetünket, de mivel nem érezném teljesnek a
sorozatot enélkül a bejegyzés nélkül, mindenképp le kell írnom nekem
is, hogyan jött világra a kislányunk. Fogadjátok szeretettel!

A
legutóbbi posztot nov. 30-án
írtam, amikor is nagyon azon voltam/voltunk, hogy kicsalogassuk a kiscsajt a
pocakból. Sok mindennel próbálkoztunk, a végén még egy kis tonikra is rávettem
magam, de minden erőfeszítés hiábavalónak minősült: Lizus nagyon jól érezte
magát odabent. Itt Vácon a protokoll szerint nem várnak sokat a befektetéssel
és az indítással sem, így bár december 2-ára voltam kiírva, már 5-én, 3 nappal
a terminus után be kellett feküdnöm a kórházba. Nem örültem, nem is igazán
értettem, hiszen mindketten teljesen jól voltunk. Még aznap volt napi 2
vizsgálat, plusz 2 NST, átküldtek az SZTK-ba ultrahangra is. Minden rendben
volt, Liza nőtt, a méhlepény 3. fokban érett volt, de még táplálta, az áramlás rendben, a
szívhang is, egész mozgékony is volt az NST-ken. Másnap aztán jött a fekete
leves: zselés indítás következett. Ennek a módszernek a lényege, hogy egy
zselét feltesznek a méhszájhoz, ami pur-hab szerűen elkezd nőni és ezzel
tágítani, érlelni az említett területet. Nem örültem a beavatkozásnak, hiszen
még mindig csak 4 nappal jártunk a kiírt dátum után, de nem ellenkeztem, hiszen
nagyon vártam a leányzót, illetve tetszett a 6-án szülés gondolata, milyen poén
lett volna, ha a Télapó hozza a kisasszonyt.
😊
A zselétől elkezdtem görcsölni
elég hamar, gyakorlatilag 10 perccel a feltevés után már igencsak fájt a hasam,
de sajnos rendszer nem lett belőle. Közben egy elég durva vizsgálat
következtében picit vérezgetni kezdtem, de mivel vizsgáltak napi 4-5
alkalommal, látta több orvos és szülésznő is a betétem tartalmát és mindegyikük
megnyugtatott vele kapcsolatban, nem izgultam. A görcsök jöttek-mentek egész
nap, aztán este egy hosszú, meleg zuhany következtében szinte teljesen
megszűntek. Reggelre semmi nem maradt belőlük, így a nagyviziten újra a zselés
méhszájérlelés mellett döntöttek az orvosok.
Őszintén szólva itt szívem szerint
ellenkeztem volna, mert ha rendszertelenek is voltak az előző nap fájásai,
azért elég erősen éreztem őket, és féltem, hogy ha így folytatjuk, akkor csak napról
napra fáradtabb leszek és mire eljutunk a szülésig, nem lesz majd elég erőm.
Kérdeztem, muszáj-e, megnyugtattak, hogy nem lesz baj, de muszáj, igen. Szóval
délelőtt kaptam egy újabb adag zselét, megnézték a magzatvizet is, ami teljesen
tiszta volt, tágulni nem tágultam kedd óta, nem nagyon volt változás. A zselé
után több, mint 2 órás NST szükséges, amikor figyelik a baba szívhangját,
eközben végighallgattam egy burokrepesztést és egy vajúdás végét is, majd
délután a burokrepis kismama kitolás előtti fél óráját is figyelemmel
kísérhettem a szomszédos szülőszobából. A második, 7-ei zselé sokkal
intenzívebb görcsöket okozott, mint az előző napi adag, amik gyakorlatilag
azonnal 4 perces időközönként érkeztek. Mondtam a szülésznőnek, aki figyelte a
szívhangmonitort, de le se tojt, nem vizsgált meg… Este, amikor már 3 percesre
beálltak a fájások, és a falat kapartam, szóltam egy másik szülésznőnek, hogy
nagyon fájok. Fél óra könyörgés után nagy nehezen megvizsgált, minimális
tágulást érzett, és elküldött lefeküdni. Mostanáig sem értem, miért… Azt
mondta, benéz majd éjjel, hát nem nézett. Én kb egy óra múlva már nem tudtam
volna felkelni, 2 perces fájásaim voltak, több mint egy perces hosszúsággal,
nővérhívó sehol, a szülésznő nem nézett be, én meg attól féltem, hogy ott
szülök meg egyedül a kórteremben. Üvöltöttem a fájdalomtól, de állítólag ezt
nem hallották a folyosón.
Ez így ment reggelig, amikor 7
körül a szokásos hőmérőosztáskor végre megtalált az esti műszakos szülésznő és
rohant is a tolószékért, ahogy rám nézett. Szerencsére annyi lélekjelenlétem
volt, hogy a telefonom magamhoz ragadtam és írtam Ciccnek egy SMS-t hogy
azonnal induljon el. Mentünk a szülőszobára, ahol sajnos tágulást még mindig
nem állapítottak meg, viszont az egyik orvos, ahogy vizsgált, éppen
összetalálkozott az akkor szivárogni kezdő magzatvízzel, ami sajnos elég sűrű, mekoniumos volt. Gyorsan
felpakoltak NST-re, és mivel a baba szívhangja nem volt tökéletes, a
császármetszés mellett döntöttek. Itt szeretném kiemelni azt a profizmust,
ahogy ott elláttak. Ahhoz képest, hogy az esti, osztályon lévő szülésznő
mennyire nem volt profi és megbízható, a szülőszobára érve szinte azonnal
megnyugodhattam. Hirtelen ott termett 3-4 szülésznő, 4-5 orvos, mindenki
megnézett engem és a szívhangot is, majd pár perc leforgása alatt megszületett
a döntés: sürgősen ki kell venni a babát. Akármennyire is rettegtem a
császártól a 9 hónap során, ezen a ponton ez már hihetetlen megkönnyebbülés
volt, mert lassan 18 órája vajúdtam és 5 perc is elviselhetetlenül hosszú időnek tűnt, nem hogy a 2 ujjnyi méhszájam tágulásának kivárása...
Az orvos, aki közölte, hogy
sajnos ez van, meg kell csinálni a műtétet, eddig csak egyszer látott, a
befektetés napján ő csinálta az ultrahangot az SZTK-ban. Akkor tök semleges
volt, itt viszont kifejezetten megnyugtató volt, ahogy beszélt. Határozott
volt, elmondta, hogy a műtét szükséges, minél előbb, de mégis volt benne valami
nyugalmat sugárzó. Természetesen nem ellenkeztem, hívták is azonnal az
anesztest és gyakorlatilag a szülőszobára való bekerülésem és a műtőasztal
között alig 15 perc telt el. Szerencsére Cicc megkapta az SMS-t még az ágyból,
így odaért, pár percig még együtt lehettünk, amíg előkészítettek a műtétre.
Gerincbe kaptam érzéstelenítőt, innentől megszűnt végre a fájdalom. Érdekes,
hogy amennyire félek az orvosi dolgoktól, annyira nyugodtan viseltem az
egészet, pedig végig magamnál voltam. Nem tudom, hogy a doki személye, az, hogy
a férjem odakint várt, vagy az, hogy tudtam, mindjárt láthatom ŐT, adta-e a
megnyugvást, de teljesen higgadtan hallgattam a műtét hangjait. A kislányt
nagyon hamar kikapták, az érzéstelenítéstől számított 5 percen belül már kint
is volt. Nem sírt fel, de tudtam, hogy kiszedték, mert majdnem leejtették
először, és az asszisztáló orvos viszonylag hangosan szólalt meg, hogy „vigyázz
a babára!”. Utána ajtónyitás, csukás, majd egy nővér lágy hangon a fülembe
súgta, hogy megnézi őt. Hamarosan visszajött, mondta, hogy kislány, jól van,
épp fürdetik, az apukája már látta, hamarosan behozzák nekem is megmutatni.
Hozták is pár perc múlva, csodaszép volt, bámult rám a hatalmas sötétkék
szemeivel, én meg azon mosolyogtam, hogy a lila-fehér sapkához vajon mit szólt
az apukája odakint. 😊
Kb 20 percig rendezgettek,
varrtak még, közben én már valahol egészen máshol jártam gondolatban. Amikor
végeztek, gratulált a műtétet végző orvos, az anesztes és a végig a sarokban
álló 2 gyakornok is, áttettek a saját ágyamra és toltak is ki a férjemhez a
szülőszobákhoz. Pár percig együtt lehettünk még, aztán engem vissza is vittek a
gyermekágyas osztályra, Lizus pedig ment a csecsemősökhöz megfigyelésre.
Hihetetlenül hálás vagyok a férjem lélekjelenlétéért, amiért az én telefonommal
is készített egy csomó képet a kiscsajról, mert beleőrültem volna a szigorúan 8
óra fekvésbe, ha nem láthatom addig.
Így született meg Mikes Elizabet
2017. december 8-án, 8 óra 10 perckor, 3120 grammal és 53 centivel, elsőre
picit gyengébb, 7/10-es, de 5 perces korában már 9/10-es Apgar-ral, hosszú,
szőkésbarna hajjal, egy az egyben az én arcberendezésemmel, de az apukája
körmeivel és lábujjaival.
Nem tudom leírni, mennyire hálás vagyok a műtétet, és
az utómunkálatokat végző orvosnak, aki higgadtságával a lelkemen, profizmusával
pedig azt hiszem, mindkettőnk életén segített. A férjemnek, aki a jelenlétével
olyan erőt adott, hogy azt éreztem, bármire képes vagyok azért, hogy őt
boldoggá tehessem a kislányunkkal. Lizának, aki ügyes és erős csajszi, és bár
belekakilt a vízbe, de nem nyelt belőle sokat és nem viselte meg a dolog
egyáltalán a kis szervezetét. És végül, de nem utolsó sorban, Istennek, aki a
földi személyzet mellett is vigyázott ránk és lehetővé tette, hogy még ha az
utolsó pillanatban is jártunk, minden a legnagyobb rendben történhetett végül és
egy tökéletes, életerős kis szuszogó csomagot ajándékozott nekünk Elizabet
személyében.
a kezdetektől fogva olvastam a babavárós posztjaid, nagyon örülök hogy rendben volt minden és sok boldogságot kívánok tiszta szívemből! élmény volt olvasni a bejegyzéseid, főleg, hogy kortársad vagyok (egyelőre) gyermektelenül. mindig azonnal elolvastam a posztokat, örülök hogy ilyen őszintén és nyíltan számoltál be az egész terhességedről. :)
VálaszTörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszett a sorozat. 😊
Törlés