„Neked könnyű, mert van férjed.” Annyiszor megkaptam már ezt a mondatot, és annyi helyről, hogy meg sem tudom számolni. Kezdve a szingli barátnővel, folytatva a főiskolai tanárral, befejezve a … vége lesz ennek valaha? Legutóbb kb 2 hónapja vágta a fejemhez egy ismerősöm, hogy én hogy lehetek fáradt, hiszen itt van a férjem és segít. És igen, nem tagadom, segít. Sokat. Rengeteget. Lizával bármit megcsinál azóta, hogy hazahoztuk a kórházból, csak a szoptatást nem (szép is lenne… :D). A házimunkákban is rengeteget segít, ha nem jutok el estig sem a főzésig, akkor vagy a leányzót köti le, vagy a kajának áll neki, ha kell tereget, vagy felsepri a morzsákat Liza pékárus étkezései után, és sokkal gyakrabban mosogat nálam. Ha fáradt vagyok vagy szétrobban a fejem valami frontnak köszönhetően, elküld pihenni és átveszi Lizust, amikor beteg voltam, elintézte, hogy itthonról dolgozhasson és figyelt a kislányra meg engem is ápolt. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy könnyebb lenne az életem azért, mert ő is jelen van benne, sőt…

Lassan 9 éve vagyunk együtt. Ez még nem olyan sok, jó esetben még ennek sokszorosa áll előttünk, de azért nem is a mézesheteinket töltjük már. Átmentünk rengeteg dolgon együtt, jón is, rosszon is. Természetes, hogy mindeközben nem voltunk végig konstans boldogok és rózsaszín felhőkön ugrándozók, de azt hiszem, ezt nem is gondolja senki. Viszont úgy gondolom, akinek nincs ebben tapasztalata, az azt sem, mennyi munka van abban mindkettőnk részéről, hogy most, majdnem 9 év elteltével ki merem jelenteni, hogy szerelmesebb vagyok, mint a kapcsolatunk elején. Mert persze, tök jó, hogy megoszlanak a házimunka és a gyermeknevelés feladatai két ember között, de ha ez a két ember nem fektet kellő energiát a kapcsolatába, akkor megette a fene az egészet.

Az első néhány évünk tényleg olyan volt, mint a mesében, ha a külső tényezőktől eltekintünk. Nem kellett extra energiákat belefektetnünk a kapcsolatunkba, egyszerűen működött, működtünk. Aztán amikor már évek óta vártunk a gyermekáldásra, ugyanabban az albérletben éltünk, amit egyikőnk sem szeretett igazán, és az égvilágon semmi változatosság nem volt a napjainkban, volt egy hullámvölgyünk. Nem tartott sokáig, 2-3 hónap volt maximum és nem is volt hangos, veszekedős, vagy reményt vesztett… Csak nem volt olyan jó. Elkezdtük érezni, hogy ezért bizony tenni is kell és nem csak élni egymás mellett a megszokott kis életünket. Előre kell lépni, vagy legalábbis igyekezni ezügyben. Ekkor kezdtünk el házakat nézni, előkerült az örökbefogadás gondolata, még az is megfordult a fejünkben (az enyémben legalábbis :D), hogy be kéne csempészni az egyébként állatmentes albérletünkbe egy kis kedvencet. Rengeteget beszélgettünk, többnyire irányítottan, de kettesben. Még az esküvőnk előtt kaptunk egy hatalmas adag kérdést tartalmazó listát „amiről a házaságkötés előtt feltétlenül beszélni kell” címmel, ezeket kinyomtattuk, felcsíkoztuk és random elővettük esténként a dobozkát. Eleinte magunkról válaszoltunk, de olyan is előfordult, hogy a másik helyett válaszoltunk aztán kíváncsian vártuk, jól ismerjük-e egymást. Ez tök erőltetettnek hathat így leírva, de szuper beszélgetésindító volt 1-1 kérdés és kifejezetten érdekes dolgokat osztottunk meg egymással. Így visszagondolva, gyakorlatilag lebonyolítottunk egy jó kis párterápiát magunknak. 😊

Szinte egyik pillanatról a másikra jöttünk akkor helyre, észrevétlenül ültünk vissza a kis boldogságbuborékunkba és újult erővel kezdtünk a jövőnkre koncentrálni. Nem szeretem belemagyarázni minden hétköznapi dologba Istent, de úgy gondolom, nem véletlen, hogy miután igazán helyreállt a házasságunk és a szerelmünk, pár hónapon belül megfogant Elizabet. Át kellett mennünk egy ilyen völgyön ahhoz, hogy később, amikor annyi kettesben eltöltendő időnk sem maradt, mint amennyi akkor volt, már tudjuk, hogy könnyedén megoldunk bármi ilyesmi krízist, ha mindketten akarjuk. Egyébként ez a kulcsszó szerintem az összes ilyen házassági vagy kapcsolati problémánál. Ha csak én jöttem volna a hülye cetlijeimmel, a férjem meg totál nem lett volna vevő a beszélgetésre, semmire nem mentünk volna egymással. Akkor sem, ha én lettem volna érdektelen és ő hozta volna nekem kilószámra a Raffaellot vagy a rózsacsokrokat. Nem lett volna értelme. Ehhez az kellett, hogy mindketten biztosak voltunk a folytatásban és egymásban, és mindketten tenni akartunk azért, hogy újra olyan boldogok és szerelmesek legyünk, mint előtte. És valóban azok lettünk.

A második, és remélem, jó darabig utolsó ilyen mélypontunk nem rég, nyár végén/ősz elején volt. Ez rövidebb volt és talán kevésbé mély, de volt pár álomba sírós estém és a férjem is kétségbeesetten nézte, mi történik. Nagyon igyekeztünk Liza születésének pillanatától kezdve időt szánni kettőnkre és megtartani a házasságbéli szerepeinket az új, szülői szerepek mellett. Részemről igyekeztem a kezdeti tejfoltos hálóingeken és a matrica kisbabával a mellkasomon is nő maradni. Ha jól emlékszem, már a 6 hetes kontrollra is sminkben mentem és onnantól, hogy visszatért az állóképességem és elkezdtem én is vásárolni járni, oda is feldobtam legalább egy korrektor-szempillaspirál-krémes szemfesték-highlighter-rúzs kombót. Esténként ha meg is beszéltük az aznapi történéseket Lizussal kapcsolatban, nem csak ő volt a téma és - bár ez nem esett nehezemre -, a szexuális életünk is hamar visszaállt a megszokottra, miután zöld jelzést kaptunk a kontrollon. 😊 A férjem is érzékeltette velem, hogy nőként (is) tekint rám, nem változtam „csak anyává” a szemében.

Igyekeztünk tehát mindketten, mégis eltávolodtunk picit. Nem volt veszekedés, nem volt még csak mosolyszünet sem, csak épp az a kis plusz kezdett el hiányozni, ami nálunk mindig is megvolt. Nem jött reggelente puszit adni, de nem azért, mert nem lett volna rá igénye, csak tudja, milyen vacakul alszom és nem akart felkelteni. Én persze zokon vettem. Nem mindig tudta megoldani, hogy eljöjjön velünk a védőnőhöz én meg terhesen paranoiás vagyok, mert egyből vizualizálom, mi lesz, ha esetleg rosszul leszek útközben, mi lesz Lizával, meg a picivel a pocakomban. De nem azért nem jött, mert nem akart, hanem mert a – szerencsére már ex – főnöke egy rugalmatlan majom volt. Nekem meg nem volt kedvem főzni, pedig már tudok Lizustól, mert fáradt vagyok és amúgy is miért nekem kell, hiszen én is lenyomtam ugyanúgy a napot, ráadásul én nem tarthatok kávé- vagy pisiszünetet sem akkor, amikor akarok. Rengetegszer csinálta végig szegény az esti rutint éhesen, mert csak akkor főztem, amikor már itthon volt és fürdetett/vacsiztatott. Mindketten hülyén álltunk a dolgokhoz és ezt elkezdtük érezni is.

Azt hiszem, ez főként rajtam múlt, engem is viselt meg jobban és a megoldáshoz is nekem kellett helyretenni magamban a dolgokat. Persze volt nagy beszélgetés, probléma-kivesézés, kinek mi hiányzik, stb. De igazából onnantól, hogy az én lelkem megnyugodott, már semmi probléma nem volt. Egyébként úgy látom, hogy gyerkőccel sokkal egyszerűbb megoldani egy ilyen házassági problémát is. Mert amíg csak ketten vagyunk, addig lehet nem beszélni, vagy nem összedolgozni, de onnantól, hogy van(nak) itt még valaki(k), muszáj csapattá válni. A gyerekektől nem tilthatom el, mert nekem épp nincs kedvem beszélgetni, róluk kell mesélni, hiszen ugyanannyi köze van hozzájuk, mint nekem. Épp ekkor mentünk a 18 hetes genetikai UH-ra, semmi kedvem nem volt vele menni, de meg sem fordult a fejemben, hogy ezt jelezzem neki is. Hiszen Emília is ugyanannyira az övé, mint az enyém. A napi Lizáról készült fotó- és videóadagot is megmutattam minden este, ugyanezen oknál fogva. És azt hiszem, éppen ezek a kis esti mutogatások és „kötelező” programok segítettek abban, hogy sokkal gyorsabban rendeződjön a kapcsolatunk. Mert muszáj volt kommunikálni. Ahogyan pár éve, úgy most is észrevétlenül lettünk újra boldogok és kiegyensúlyozottak. Igyekeztünk mindketten, sokat beszélgettünk, leültünk filmezni akkor is, ha nem volt hozzá kedv vagy energia, együtt megszerveztünk egy kis hosszúhétvégi kiruccanást, ahová még nem 100%-osan indultunk el, de ahonnan hazatérve már nem is emlékeztünk, hogy volt itt bármi probléma az elmúlt hetekben. És most határozottan állítom, hogy a csúcson vagyunk. Nem azért főzök délután, mert enni kell, hanem, hogy ne neki kelljen ebben is segítenie. Ő sem azért jön haza előbb, mert én nyafogok, hanem mert szeretne itthon lenni velünk. És nem azért beszélünk a lányokról, mert kell, hanem mert imádjuk őket is meg egymást is és meg szeretnénk osztani egymással mindent. És a random szívecskés vagy „szeretlek”-es sms-ek sem azért íródnak, mert hátha segít, hanem mert ezt érezzük éppen. Nem tudom, most meddig maradunk meg a rózsaszín buborékunkban, de azt igen, hogy ha ki is kerülünk belőle, ugyanígy visszaugrunk majd. Mert mindketten akarjuk és mert amikor jó, akkor nagyon jó. És ezért érdemes küzdeni.

Visszatérve a címre: nem, határozottan nem könnyebb azért az életem, mert van férjem. Sőt, sokkal több energiabefektetéssel jár az, hogy gondoskodjunk egymásról (is) és elég időt, energiát fektessünk a kapcsolatunkba. Másik kérdés: jobb az életem vele? IGEN! Mert ha meg is kell dolgozni érte, a legfantasztikusabb dolog érezni a szerelmet, az összetartozást és azt a bizonyosságot, hogy ő mindig itt lesz velem. Mert ha sok dologban nem is, de ebben biztos vagyok.