Ha olvastok/néztek/ismertek már
egy ideje, tudjátok, hogy mennyire lelkes vagyok a babával és a közös
életünkkel kapcsolatban. Ez így is van, imádom ezt a kis örökmozgót a hasamban,
meg a férjemet, meg a jövőnk gondolatát. Bármire gondolok velük kapcsolatban,
vigyorogni kezdek, egyszerűen úgy érzem, minden a helyén van most. Viszont van
itt valami, amibe ha belegondolok, mindig elszomorít. Egy dolog, amit tudom,
hogy bár nekem és a férjemnek is talán a legfontosabb volt a gyermekkorunkban,
a mi kislányunknak nélkülöznie kell. Ez pedig a nagypapa.
Furcsa ezt így kimondani, főleg,
hogy anyukámat is nagyon szeretem, de nekem mindig is a nagypapám volt a
kedvenc családtagom. A NAGYPAPÁM, csupa nagybetűvel, mert nekem belőle egy
volt, a másikat azt hiszem, mondhatom, hogy szerencsére, nem ismertem, vagy
legalábbis nem emlékszem rá. Anyukám szülei rengeteget vigyáztak rám, együtt is
éltünk, amikor kicsi voltam, egy kétszintes ház két külön emeletén.
Rengetegszer jött értem ő az oviba, és imádtam, hogy ezt az esetek többségében
robogóval tette – én voltam a legmenőbb kislány, aki „motorral” járt haza. :D
Előszeretettel vitt el bárhová ő is, rengeteg emlékképem van, ahogy valami
teljesen random helyen (Takarék, cuki, kocsma (! :D )) vagyunk együtt.
Rengeteget bohóckodtunk, megvoltak a saját kis közös huncutkodásaink, sokról
szerintem még mindig nem tud anyukám sem. Bármit megcsinált, amit szerettem
volna, akár egy kerti hintáról, vagy egyéb barkács dologról volt szó, akár
valami finnyásságomról. A mai napig nem szeretem a lecsóban a paradicsomot pl,
de akkor még a paprikát sem ettem meg, csak a virsli/kolbász és a rizs kombója
kellett nekem. Ő volt az egyetlen, aki mindig nekiállt nekem kikaparászni a
tányérból a paprikát, és így tényleg jóízűen ehettem. Mindig a pártomat fogta,
bármit is akartam, a kutya- és cica mentőakcióim során is mindig ő állt ki
mellettem, és az állatka mellett.
A férjemnek is nagyon sokat
jelentett a nagyapja (szintén csak az egyik), bár ő inkább kamaszként és fiatal
felnőttként került közel hozzá. Tudom, hogy gyerekkorában is sok időt töltött
vele, de az élete vége felé rengeteget gondoskodott róla, ápolta, segítette.
Cicc egy alapvetően nagyon vidám hangulatú, mosolygós fazon, de mégis van egy
olyan szemcsillogós mosolygása, ami pár hónappal ezelőttig csak a nagypapája
említésekor jelent meg. Amióta babát
várok, ha Liza kerül szóba, akkor is ugyanezt a rajongva szeretést látom a
szemeiben, de egészen idáig semmi és senki más nem érte el nála ezt a szívből
jövő, szeretetteljes mosolyt. (A félreértések elkerülése végett: nyilván rám
is szépen néz, de egészen más az a szemcsillogás, amit az ember a szerelmének
tulajdonít, mint az egyéb családtagoknak.) Sosem mondta ezt így ki, de azt
hiszem, megkockáztatom, hogy neki is talán a nagypapája volt a legmeghatározóbb
rokona.
Biztos vagyok benne, hogy ez
mindkettőnk életében nagyon hamarosan meg fog változni, hiszen nem tudom
elképzelni, hogy ne kerüljön azonnal a középpontba a gyerkőcünk, ahogy
megszületik, de mégis meghatározó, központi figurák a nagypapák az életünkben.
És itt jön a szomorú része a dolognak, mert Lizának sajnos nemhogy két, de egy
nagyapja sem lesz. A fent említett nagyszüleink anyai ágról vannak, az
édesapánkhoz egyikőnknek sem volt túl sok köze sosem, nem is él már egyikőjük
sem. Ő az anyukájával nőtt fel, nálunk bekerült egy új férfi a családba, akinek
bár köszönhetek négy kistesót, de mi gyakorlatilag mindig is idegenként éltünk
egymás mellett. Tehát az egyetlen nagypapa korú és szerű karakter sem lesz még
csak kicsit sem olyan a kislányunknak, mintha valódi nagyszülő lenne.
Minden másban szerencsés lesz
Liza. A szülei szeretik egymást és régóta vártak már rá. Ha fog is hangos szót
hallani az évek során, biztosan nem kell majd attól félnie, hogy elvált szülők
gyermekévé váljon. Lesz két nagymamája, egy idős és egy fiatalos, utóbbira
boldogan rá is merem majd bízni. Egy dédije is lesz a nagymamám személyében, ez
manapság azt hiszem, elég ritka, ahogy a nők egyre később szülnek. A tesóim
által lesz két nagybácsija és két nagynénije is, és tudom, hogy a leendő
keresztanyukája is imádni fogja. Tizenhárom éve nem született kisbaba a
családban, szóval az újdonság erejével fog hatni mindenki számára, nem aggódom,
hogy nem lesz elkényeztetve kicsit mindenki által. Magunkat ismerve, biztosan
nem kell majd könyörögnie sem programért, sem állatkáért, hiszen mi is
szeretünk mind mászkálni, mind állatokat tartani. Na jó, ha pókot vagy kígyót
akar, akkor lesznek viták, de egy kislány csak megmarad a
kutya-cica-nyuszi-hörcsög vonalon, ezek ellen pedig nincs kifogásunk. 😊
Ha minden jól megy, testvérei is lesznek, és a szomszédban is van egy rakás
gyerkőc, akik nem sokkal idősebbek nála, szóval lesz játszópajtás is bőven.
Nem lesz rossz dolga, de mégis
szomorú vagyok a gondolattól, amiért nem lesz nagypapája. Mert tudom, hogy neki
ki fognak maradni azok a nagy beszélgetések, azok a kényeztetések, és azok a
turpisságok is, amiket mi mindketten ettől a személytől kaptunk meg. És bár a
férjemet elöljáróban igazi szuperapaként képzelem el, és biztos vagyok benne, hogy
helyt fog állni minden helyzetben, illetve magamat is jó anya-alapanyagnak
tartom, mégis rossz érzés, hogy bár sok mindent meg fogunk tudni adni neki,
azt, ami az egyik legfontosabb lenne, képtelenek vagyunk...
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)