A várandósság időszaka lelkileg
számomra egyértelműen az ambivalens érzésekről szól. Már az első pozitív
teszttel a kezemben is egy furcsa kettősség zajlott bennem, egyrészt zokogtam
az örömtől, hiszen majdnem 6 év folyamatos kudarcai után elképesztő látvány
volt az a 2 csík, másrészt hirtelen iszonyú félelem kerített hatalmába: biztos,
hogy akarom én ezt? Aztán jött a hogyan mondjam el ennek/annak/amannak. Nyilván
a férjem nem volt kérdés, ő ahogy hazaért a munkából, kapott a képébe egy
kismamaruha-rendelést, hogy jók lesznek-e szerinte ezek? Imádtam a reakcióját.
:D De a többiek? Anyukám, nagymamám, tesók, barátnők? Azonnal, telefonon? Vagy
várjunk a személyes találkozóig, de ki tudja, az mikor lesz és mi van, ha addig
beszélünk, hogy a fenébe fogjam vissza magam? Meg egyébként is, mondjam el
azonnal, 8 hetesen, vagy várjunk inkább a 12. hétig? Mi legyen a bloggal, írjak
erről egyáltalán? Minden mellett és ellen is szóltak érvek, végül úgy gondolom,
mindenki a jó időben tudta meg, s nagyon örülök, hogy elkezdtem ezt a sorozatot
is írni.
Persze végig voltak bennem
kétségek vizsgálatokkal, kelengyelistával, és még ezer dologgal kapcsolatban.
Kell-e a nem kötelező vizsgálat, tényleg elég-e 4-5 body, használhatom-e a
hajfestékemet, szedjek-e vitamint? Folyton felmerül valami kérdés, amire két
nagyon eltérő választ is képes vagyok megfogalmazni, komplett érveléssel, és
saját magammal vitatkozom sokszor belül, hogy hogyan döntsek/döntsünk végül.
Jelenleg a legnagyobb dilemmám
(ami egyébként hülyeség, mert úgysem tudom befolyásolni) a szülés ideje.
Nyilván nagyon várom, hogy itt legyen velünk a kislányunk, és bár néha ijesztő
belegondolni, hogy pár hét múlva minden felborul, amit eddig az életünkről és
magunkról gondoltunk, de természetesen csodálatos belegondolni ebbe és a lehető
legpozitívabb ez a félelem, vagy izgatottság, nevezzük bárminek.
Másrészről viszont nem akarom,
hogy vége legyen ennek az egésznek! Biztosan vannak sokan, akiknek valóban
teher és rossz időszak a terhesség, de mivel nekem a legnagyobb problémám még
mindig csak a gyakori pisilés, meg a túl sok kakaós csiga fogyasztása, számomra
ez egy csupa pozitív időszak. Imádom a hasam növekedését figyelni, érezni a
mocorgást, legyen szó kisebb, vagy nagyobb helyezkedésről. Fürdök a férjem
tekintetében, amikor rámnéz a csillogó szemeivel, és hülyén hangozhat, de azt
is szeretem, ahogy idegenek végig mérnek és elmosolyodnak a pocakom
láttán. Szeretem kismamának nevezni
magam, szeretem a várakozást, szeretem a tervezgetést, hogy mi, hogy lesz majd
a babával. Élvezem az emberek előzékenységét, és a mikorra vagy kiírva?, mi lesz
a neve?, és társai kérdésekre is örömmel válaszolok. Szeretem a gondolatot,
hogy hamarosan anyukává és apukává válunk, meg azt is, hogy anyukám nagymama
lesz. Előre imádom Liza leendő keresztanyukájának a reakcióját, ha megkérjük
majd erre a feladatra. Szeretem várni a kislányunkat, szeretem ezt az
időszakot. Szeretek terhesnek lenni.
Persze a terveink szerint még jó
párszor lesz részem ebben az örömben és őszintén bízunk benne, hogy könnyebben
és gyorsabban fognak majd megfoganni a többiek, de ha lehetnék
strucc-politikus, szívesen megállítanám most az időt, hogy élvezhessem még ezt
az időszakot, és ne legyen behatárolva egy 2-5 hetes időintervallumba a
terhességem ténye, hanem maradhassak még egy kicsit tovább várandós, mert ez
maga a csoda.
folyt. köv.
Számomra is a legszebb időszak volt. :)
VálaszTörlésDe ne aggódj, ezután jön csak a drága kicsi Liza baba.
Na majd akkor akarod csak az időt igazán megállítani.
Nagyon tetszett az írásod,átéreztem minden mondanivalóját. :)
Most, hogy Liza lassan 2 hónapos lesz... valóban őt is lekötözném, h maradjon még icipici egy darabig, de én alig várom, h újra terhes lehessek. Nem csak a cél érdekében, én tényleg imádtam az egészet, mind a 41 héten. 😊
Törlés