Régóta tervezgettem már egy olyan posztot, vagy posztsorozatot, ahol
családalapítás témában írok. Rólam, illetve rólunk. Általánosságban nem is
menne, hiszen bár olvasok én is hasonló témájú blogokat és cikkeket, nem
gondolom, hogy túl sok tudás birtokában lennék a témában. Ez a kis sorozat
tehát a mi babavárásunkról fog szólni. A reményeinkről és a reménytelenségről,
a próbálkozásról, a feladásról, a félelemről, a tagadásról, a szerelemről, az
örömről és a bánatról. Minden olyan érzésről, amin az utóbbi majdnem 6 évben
átmentünk, és amin sajnos rengetegen átmennek. Fogadjátok szeretettel!
Az eddigi részek:
http://orokkekekazeg.blogspot.com/2017/04/babavaras-1.html
Az előző részt ott hagytam abba,
hogy bár kezdetben a diplomám kivárása volt a terv babafronton, az esküvőnk
környékén mégis kibukott belőlünk, amire igazán vágytunk: családdá válni, minél
előbb! Bár így is azok vagyunk, és ha szűk családról van szó, egyértelműen a
férjemre gondolok és magamra, de egyikőnk sem szeretett volna várni. Anyukám is
várandósan járt be a vizsgáira, ráadásul többedik gyerkőccel, így otthon is
volt teendője bőven, mégis mindig szuperül helyt állt. Úgy gondoltam, vagyok
annyira erős, mint ő, ráadásul nagyon akartam tényleg a babát, és a férjem is.
Szóval nem szabtunk gátat a vágyainknak és leendő magzatunknak sem. Mindketten
úgy voltunk vele, hogy nem kell erőltetni, majd amikor Isten és a baba is úgy
gondolja, akkor jönni fog és csatlakozik hozzánk.
Bár olvasgattam a témában, így
elkezdtük pl. ignorálni a csapvizet, ami köztudottan tele van hormonokkal a
túlzott fogamzásgátló fogyasztás miatt, nem kezdtünk semmi drasztikus módon
gyereket gyártani. Sosem bújtunk ágyba azért, mert „most kell”, és nem éreztük
feleslegesnek azt sem, amikor nem volt ideje. Nem hőmérőztem, nem kezdtem el
terhesvitamint szedni és nem álltam gyertyaállásba szeretkezés után (ez csak
szerintem hülyeség amúgy?). A menstruációm sosem volt igazán rendszeres,
kamaszkoromban is volt, hogy heteket csúszott és ez nem változott meg a
házasélet megkezdésével sem. Szóval majdnem minden hónap tartogatott némi
reményt számunkra. És csalódást is. Mert a reményből mindig teszt-vásárlás
következett, meg bebeszélt tünetek, aztán mindig egy csíkkal találtam szembe
magam és mindig bőgésbe fulladt a reggel.
Ezek a bebeszélt tünetek
egyébként viccesek. Mert pl nálam tökre megszokott az alacsony vérnyomásom
miatt, hogy reggel rosszul vagyok, émelygek. Sosem hányok, de gyakran úgy
kelek, hogy azonnal ide valami kaját, mert elájulok! Ez persze tök normális
dolog, amikor tudja valaki, hogy alacsony a vérnyomása, de ha azt is tudja, hogy
akár terhességi tünet is lehet, akkor el is hiszi, hogy az. Ugyanez a
mellfeszülés. Nagy (túl nagy) melleim vannak, mégis szeretek hason aludni.
Megvan a technikám, puha párna, a combom alatt második paplan, amivel megemelem
picit a testem, de előfordul, hogy úgy fordulok álmomban, hogy reggelre kicsit
megnyomódnak. És az fáj. Ezt is tudja az ember, de ha nagyon bele akarja élni
magát a terhességbe, ez is lehet tünet. Meg a hirtelen sok pattanás, ami sima
PMS, de terhességi tisztulás is lehet, meg a kívánósság, de hát tegye fel a
kezét az, aki nem vágyott még úgy igazán valamilyen kajára, mert valahol
meglátta, megérezte, vagy csak eszébe jutott, hogy de régen evett olyat.
Az első nagyjából két év így telt
el. Alapvetően boldogok voltunk, nagyon szerettük egymást, élveztük a közösen
töltött pillanatokat, utazásokat és élményeket, én túléltem a vizsgáimat, írtam
egy agyondicsért szakdogát, államvizsgáztam, közben már megvolt a leendő ovim
is. Minden sínen volt, a házasságunkra egy rossz szót sem tudnék mondani
(remélem, Cicc sem 😊), de a teszteken mindig csak egy csík volt.
Én pedig elkezdtem kiakadni…
folyt. köv.
Tudom hogy jön még folytatás, csak nem bírom magamban tartani, inzulinrezisztencia?? Nagyon"divatos" mostanság, de sajnos van alapja. Bocsi hogy kotnyeles vagyok....Off: jó lett az a mani, bár én tudnék ilyen bonyolult mintazast ��
VálaszTörlésNem vagyok én ilyen divatos... :D
Törlésha lehet ezt így írni, nagyon "örülök" hogy személyes tapasztalatokat olvashatok a témáról. nagyon vártam a folytatást, és várom továbbra is :) mi most léptünk abba a korszakba, hogy mindenkitől azt halljuk, mikor jön már, miért nem akarjátok, és nagyon idegörlő hallgatni...
VálaszTörlésÉrtem, hogy hogy érted, én is szívesen olvasgattam volna ilyen témájú blogokat még amíg nem raktam helyre magamban az érzéseimet.
TörlésEzt egyébként sosem értettem, hogy mi köze van bárki másnak a páron kívül ehhez? És nem azért, mert tapintatlan, mert nyilván nem bántani akar, bele se gondol, hogy probléma lehet a háttérben és emiatt nem érkezik a pici, de ha valaki akár úgy dönt, hogy ő sosem szeretne gyermeket, mert nem érzi magát elég erősnek/érettnek/stabilnak/bárminek, azt is el kell fogadni, hiszen mindenki maga érzi, mikor van itt az ilyen dolgok ideje, ha egyáltalán valaha eljut oda.