Régóta tervezgettem már egy olyan posztot, vagy posztsorozatot, ahol családalapítás témában írok. Rólam, illetve rólunk. Általánosságban nem is menne, hiszen bár olvasok én is hasonló témájú blogokat és cikkeket, nem gondolom, hogy túl sok tudás birtokában lennék a témában. Ez a kis sorozat tehát a mi babavárásunkról fog szólni. A reményeinkről és a reménytelenségről, a próbálkozásról, a feladásról, a félelemről, a tagadásról, a szerelemről, az örömről és a bánatról. Minden olyan érzésről, amin az utóbbi majdnem 6 évben átmentünk, és amin sajnos rengetegen átmennek. Fogadjátok szeretettel!

Az előző részt ott hagytam abba, hogy bár kezdetben a diplomám kivárása volt a terv babafronton, az esküvőnk környékén mégis kibukott belőlünk, amire igazán vágytunk: családdá válni, minél előbb! Bár így is azok vagyunk, és ha szűk családról van szó, egyértelműen a férjemre gondolok és magamra, de egyikőnk sem szeretett volna várni. Anyukám is várandósan járt be a vizsgáira, ráadásul többedik gyerkőccel, így otthon is volt teendője bőven, mégis mindig szuperül helyt állt. Úgy gondoltam, vagyok annyira erős, mint ő, ráadásul nagyon akartam tényleg a babát, és a férjem is. Szóval nem szabtunk gátat a vágyainknak és leendő magzatunknak sem. Mindketten úgy voltunk vele, hogy nem kell erőltetni, majd amikor Isten és a baba is úgy gondolja, akkor jönni fog és csatlakozik hozzánk.

Bár olvasgattam a témában, így elkezdtük pl. ignorálni a csapvizet, ami köztudottan tele van hormonokkal a túlzott fogamzásgátló fogyasztás miatt, nem kezdtünk semmi drasztikus módon gyereket gyártani. Sosem bújtunk ágyba azért, mert „most kell”, és nem éreztük feleslegesnek azt sem, amikor nem volt ideje. Nem hőmérőztem, nem kezdtem el terhesvitamint szedni és nem álltam gyertyaállásba szeretkezés után (ez csak szerintem hülyeség amúgy?). A menstruációm sosem volt igazán rendszeres, kamaszkoromban is volt, hogy heteket csúszott és ez nem változott meg a házasélet megkezdésével sem. Szóval majdnem minden hónap tartogatott némi reményt számunkra. És csalódást is. Mert a reményből mindig teszt-vásárlás következett, meg bebeszélt tünetek, aztán mindig egy csíkkal találtam szembe magam és mindig bőgésbe fulladt a reggel.

Ezek a bebeszélt tünetek egyébként viccesek. Mert pl nálam tökre megszokott az alacsony vérnyomásom miatt, hogy reggel rosszul vagyok, émelygek. Sosem hányok, de gyakran úgy kelek, hogy azonnal ide valami kaját, mert elájulok! Ez persze tök normális dolog, amikor tudja valaki, hogy alacsony a vérnyomása, de ha azt is tudja, hogy akár terhességi tünet is lehet, akkor el is hiszi, hogy az. Ugyanez a mellfeszülés. Nagy (túl nagy) melleim vannak, mégis szeretek hason aludni. Megvan a technikám, puha párna, a combom alatt második paplan, amivel megemelem picit a testem, de előfordul, hogy úgy fordulok álmomban, hogy reggelre kicsit megnyomódnak. És az fáj. Ezt is tudja az ember, de ha nagyon bele akarja élni magát a terhességbe, ez is lehet tünet. Meg a hirtelen sok pattanás, ami sima PMS, de terhességi tisztulás is lehet, meg a kívánósság, de hát tegye fel a kezét az, aki nem vágyott még úgy igazán valamilyen kajára, mert valahol meglátta, megérezte, vagy csak eszébe jutott, hogy de régen evett olyat.

Az első nagyjából két év így telt el. Alapvetően boldogok voltunk, nagyon szerettük egymást, élveztük a közösen töltött pillanatokat, utazásokat és élményeket, én túléltem a vizsgáimat, írtam egy agyondicsért szakdogát, államvizsgáztam, közben már megvolt a leendő ovim is. Minden sínen volt, a házasságunkra egy rossz szót sem tudnék mondani (remélem, Cicc sem 😊), de a teszteken mindig csak egy csík volt. Én pedig elkezdtem kiakadni…

folyt. köv.