A férjemmel mindketten nagyon
családcentrikus emberek vagyunk, így szeretünk saját hagyományokat kialakítani,
amik évről évre visszatérő programokká, szokásokká válnak. Többek közt ilyen
hagyomány a 2 évfordulónk megünneplése is: szeptemberben, a házasságkötésünk
napján mindig a Dunán hajózunk Esztergomba, eszünk valamit, aztán vissza
hajóval, az összejövős, februári jeles napon pedig Királyrétre szoktunk elmenni
a Fáradt Vándor svédasztalos étterembe ebédelni. Mivel mindketten betegek
voltunk, idén a hajókázás kimaradt, így úgy döntöttünk, helyette elmegyünk
degeszre enni magunkat. Többször mondtam már ott Ciccnek, hogy ha valamilyen
gasztro témájú szakdogát kellene írnom, tuti, hogy oda ülnék be pár napra figyelni,
de mivel nincsenek ilyen irányú terveim, inkább összefoglalom egy bejegyzésben
az észrevételeimet.
A vendégeket 4 fő csoportba sorolnám: a mindent
bele!, a finnyás, az átgondolt, és aki nem hiszi el. Ja meg a bunkók, de azok mindenhol vannak, így
nem emelem ki őket. :D
A leggyakoribb a
mindent
bele! típus. Emberünk tudja, hogy a 2100 ft-ot kifizetve bármiből ehet
bármennyit, és ki is használja ezt a lehetőséget. A fenti képen látható egy
átlagos napi menü, ennél kevesebb féle kaja soha sincs, csak mások. Szóval van
bőven választék, amit ő nem úgy értelmez, hogy vagy ezt eszi, vagy azt, ez fel
sem merül, csak a sorrenden agyal kicsit. Az igazán menők a levest át is
ugorják, hogy ne foglalja feleslegesen a helyet, de azért az átlag abból is
kóstol egyet. Mindenből lehet enni bármennyit, így már az első körnél úgy
pakolja meg a tányérját, ahogy jobb éttermekben a fatálakat szokták, 6 féle
hússal, többnyire köret nélkül. Befalja, majd megy az újabb körére, ahonnan
szintén emeletes tányérral tér vissza. Az edzettebbeknek belefér egy harmadik
kör is, amit szintén lelkiismeretfurdalás nélkül tud le, és ha láthatóan
szenved a mennyiségtől, akkor is megeszi az utolsó falatot is a tányérján. Pár
perc pihi után jöhet a desszert is, sokszor újra olyan mennyiségben, hogy
csoda, hogy a tányér kibírja.
A finnyás típus mindent megkóstol, nagyon kis mennyiségben, majd az
alapján eldönti, hogy mit szeretne ténylegesen megenni, és második körben abból
hoz egy normál adagot. A furcsa párosításoknak köszönhetően biztosan olyan
fogást is kihagy, ami egyébként ízlene neki, de persze a milánói után furcsa a
csülökpöri, így egyértelmű, hogy egyiket sem fogja majd választani. Olyat is
láttam már, aki a neki nem tetszőt visszatette a nagy tálcára, mondván, hogy ha
ne menjen kárba a kaja. Ő már valószínűleg nem emlékszik az óvis
gyümölcsosztásokra, amikor minden második mondatunk az, hogy „amit megfogtál,
vedd is el!” Vagy csak nem volt olyan szuper óvónénije, mint én, haha. :D
Gondolkodom, tehát vagyok! – ezt is sokan átültetik a svédasztal
fogalmába, így kiaknázva gyomruk minden férőhelyét. Hasonló munkát végez, mint
az első csoport tagjai, de előre tudja, hogy hogyan tuszakolja magába az
embertelen mennyiségű kaját. Pici leves, hogy beinduljon a dolog, majd
előételnek sovány húsok, meg némi rántott gomba, utána a zsírosabb sültek, majd
a pörköltök, szaftos, zsíros fogások, és végül – csak, hogy éhen ne maradjon –
még egy kis gomba. 10 perc pihi után jöhet a desszert, amennyit nem szégyell
kiszedni.
Az utolsó típus a kétkedő. Beül, választ egy levest,
megeszi, majd áll a kaják előtt és nem hiszi el, hogy tényleg bármiből vehet.
Többnyire kiszed egy, max kétféle kaját, azt megeszi, közben irigykedve nézi a
társa választását, de nem mer újabb adagot szedni. Ha picit bátrabb, akkor megkérdezi,
hogy szabad-e, és nagyon meglepődik a beleegyező válaszon, de mivel még akkor
sem hiszi el, hogy tényleg bármit megehet, minimális második adagot szed
magának. Persze valaki annyira kételkedik, hogy be sem megy a helyre, mert
úgyis van valami turpisság az egészben…
Kb 10 alkalommal ettünk itt, és
máris egy fél szakdoga meglenne belőle. Milyen tanulmányt írhatna a néni, akit
az elmúlt 6 évben mindig ott láttunk sürögni-forogni. :)
Ti melyik típusba tartoztok?
Zabáltok, amennyi belétek fér egy ilyen
helyen, vagy szégyenlősen viselkedtek? :)
Tartok tőle, hogy én egyik általad felsorolt típusba sem tartozom :) Évente egyszer-kétszer megyünk el ilyen éttermekbe enni (általában a Trófeában kötünk ki, vagy a házassági évfordulónknál a Wasabiban), de mindig megfontoltan étkezem és nem vesztem el a fejem. Csak azért, mert pár ezer forintért annyit ehetek, amennyit szeretnék még nem jelenti azt, hogy ki kell ennem a tulajt a vagyonából :P Csak azokból az ételekből veszek, amiket tényleg szeretek és jobbára csak csipegetek innen-onnan, hogy minél több ízt kipróbálhassak. Erőltetni sem szoktam az ételt, ha jól laktam akkor aznapra befejeződött számomra a falatozás :) Engem egyébként pont a levesek csábítanak a legjobban, mert hatalmas leves imádó vagyok ^^
VálaszTörlésÉn sem szoktam többet enni annál, mint ami jól esik, egyedül az első alkalommal szaladt el kicsit a ló. :D A sok leves viszont nekem nagyon érdekes, nem szoktak furcsa keveredések lenni utána a hasadban? Én tuti nem bírnék kétféle levest sem megenni egymás után. :)
Törlésvan egy olyan típus is, aki azt figyeli mások mit csinálnak, ahelyett, hogy tömné az arcát és magával lenne elfoglalva, ez a legidegesítőbb
VálaszTörlésKedves Betti!
TörlésSenkire sem mondtam, hogy idegesítő lenne, sőt... Nem azért szeretem az embereket figyelni, hogy nevessek rajtuk, hanem mert élvezem a különbözőségeket. Szerintem csodálatos, hogy mennyire mások vagyunk! Pedagógusként nem is tehetném meg, hogy ne figyeljek az emberekre. :)
Tudom, akadnak olyan emberek, akik senkire sem figyelnek, csak nyomulnak előre, ezen a helyen is előfordulnak olyanok, akik nem kivárják, amíg szed a másik, hanem már-már fellökve, odanyomulnak az adott pulthoz. Említettem is őket, erre utal a "bunkók mindenhol vannak" mondat. :)
Egyébként a mondatot nagybetűvel kezdjük, a mondatrészek közé vesszőt teszünk, a mondat végére pedig valamilyen írásjel is dukál.
További szép napot! :)