Sokat gondolkoztam, hogy miről
szóljon a mai bejegyzés. Mindenképp szerettem volna valamit írni, hiszen nagy
dolognak érzem a 25. születésnapomat. Bár gondolkodásomban mindig kicsit
koravén voltam, azt hiszem, ez az a kor, amikor már mindenki felnőttnek
nevezheti magát. Bevallom, néha el is kap a „jaj de öreg vagyok már” érzés, ami
persze tök hülyeség, hiszen nagyon messze vagyok még az öregségtől, meg amúgy
is úgy gondolom, hogy a viselkedés határoz meg, nem pedig a hivatalos papírokon
lévő adatok, így simán lehet valaki sokkal idősebb 30, mint más 70 évesen.
Mindenképp szerettem volna ma
valami 25-ös listát készíteni, de sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyen.
Terveztem „25 dolog, amit eddig megtanultam”, „25 legszebb emlékem”, „25
legfontosabb dolog az életben” és hasonlókat, aztán beleszaladtam egy Draw my life videóba Youtube-on, és
azonnal tudtam, mi lesz itt ma a téma. Tehát 25 év legfontosabb eseményei
következnek, avagy hogyan lettem én… én. :)
1991. Ebben az évben nyilván a
születésem a legfontosabb, bár ez sokkal inkább anyukámnak fontos dátum
szerintem, hiszen ő ekkor vált azzá a szuper édesanyává, aki. :)
1992. Emlékeim ekkorról még
nincsenek, de képem az van és azt kell mondjam, cuki voltam. :)
1993. Az első emlékeim 3 éves
koromból származnak, úgyhogy jöjjön ide is egy kép.
1994. 3 éves voltam, mikor
Budapestről kiköltöztünk egy Pest megyei községbe, anyukámmal és a szüleivel.
Egy kétszintes házban éltünk, mi fent, a nagyszüleim pedig lent.
1995. Óvodából viszonylag sok
emlékem van már, de főként apróságok. Pl. hogy elég válogatós voltam, de a
legcukibb dadusunk volt a világon, és mindig készített nekem tejbegrízt, ha nem
tetszett a kaja. Óvódapedagógusként belegondolva, brutál, hogy erre is
szakított időt, hiszen az ebédeltetés nem kis hajtással jár.
1996. Másik óvis emlék: imádtam,
és haláli menőnek éreztem, amikor a nagypapám jött értem, merthogy ezt mindig
robogóval tette. :D Különleges kapcsolatom volt vele egyébként is, mindig is ő
volt a legkedvencebb családtagom. :)
1997. Évvesztesként még nem
mentem suliba, kétszer voltam nagycsoportos. Emlékszem, hogy a logopédus nő
egyszer ki volt akadva, amiért orrot rajzoltam az embereknek, mert ilyen korban
még nem kellene… Egyébként már írtam is ekkor, mindig ráírtam valami „Sok
szeretettel, Bettitől” jellegűt az óvónőknek szánt rajzaimra.
1998. Sulikezdés, és ami még
fontosabb: megszületett az első tesóm. Akkor nagyon meglepődtem, hogy milyen
pici egy kisbaba, most persze már 2 fejjel magasabb nálam. :D
1999. Ha jól emlékszem,
másodikban hiányzott elég sokat az alsós tanítónénim, és imádtam a helyettesét.
Rengeteget énekelt, tök vicces volt minden óra, amit tartott. :) Asszem ebben
az évben nyertem meg valami osztálybulin
egy ugrókötél versenyt. Ez volt az első és egyben utolsó sporteredményem. :D
2000. Minden tagozaton a 3. év a
legnehezebb, ez már alsóban is így volt. Emlékszem, gyakran tanultuk úgy a szó
szerint bemagolandó nyelvtan és környezet szabályokat, hogy a cseresznyefán
ültem, anyukám meg alatta „zaklatott”. :D Ebben az évben tovább bővült a család,
ezúttal egy húggal. Ő nem magasabb nálam. :D
2001. Negyedikben költözött az
osztályunk, az addigi kis eldugott, külön épületből felmentünk a nagy suliba.
Utáltam a szüneteket, mert 8-ig egyben voltunk és mindig féltem, hogy
eltaposnak. Persze kötelező volt kimenni, úgyhogy többnyire a fal mellett
töltöttük a szüneteket a barátnőimmel.
2002. Az ötödik osztályt már nem
a helyi suliban töltöttem, hanem egy másik, egyházi intézményben. Eleinte nem
örültem a váltásnak, de biztos vagyok benne, hogy ha nem ebbe a suliba kerülök,
ezekhez a tanárokhoz, sosem rendelkeznék olyan normális értékrenddel, amivel.
Sőt, igazából ennek a suliváltásnak köszönhetem Ciccet is, szóval extrán hálás
vagyok ezért a váltásért. :)
2003. Hatodikban beléptem a suli
kórusába, ami a lehető legjobb döntés volt, amit hozhattam. Vicces, hogy ebben
az évben tanított fizikát a későbbi, gimis osztályfőnököm, akit ekkor még nem
igazán kedveltem, bezzeg gimiben! :)
2004. Áprilisban még egy húgicával bővült a család. Bár 5. osztály nyarán volt egy
másfél hónapos kis járásom, de az első igazi kapcsolatom hetedikben alakult ki.
Decemberben jöttünk össze, a két ünnep között. Tök vicces volt, emlékszem, egyszer
hazafelé a buszon vagy fél órán át nyüstöltem szerencsétlen srácot, hogy vallja
be, hogy szerelmes belém, mert ezt hallottam valakitől. Amikor leszállt, a
kezembe nyomta a bérletét, amire ráírta, hogy igen, igaz. Azóta sem mondtam el
neki, hogy nem mondott senki sem ilyet, csak én reménykedtem, mert totál
belezúgtam. :D Ekkor még nem volt egyébként semmi, de később, valamikor
karácsony után egy közös barát szülinapi buliján megfogtuk egymás kezét és egy
évig el sem engedtük. :)
2005. Csodás, szerelmes kis
év volt, nagyon szerettem ezt az időszakot. A kapcsolatom álomszerű volt,
összebarátkoztam az azóta is legjobb barátnőként számontartott barátnőmmel, és
a srácom baráti társaságában is olyan igaz társakra leltem, akikre mindig is
vágytam. Az év vége felé aztán valami megváltozott, főként bennem. Magamat sem
értettem, de nem kellett már a tökéletes pasim. Bár ketten azóta is jóban
vagyunk, és akkor is beszéltünk, nem veszekedtünk, szörnyű volt a vége, mert az
összes közös barát elfordult tőlem, a szakítótól. Ja,
és egy újabb öccs is érkezett ebben az évben. :D Ez az utolsó. :)
2006.
Januártól tehát totál depi voltam, az osztályomtól teljesen elszakadtam az
előző egy évben, hiszen minden szabad percet és szünetet a barátommal
töltöttem. Próbálkoztam visszailleszkedni, de sikertelen volt a dolog. Ekkor
kezdett igazán alakulni a kórus-élet, aminek gyakorlatilag odaadtam magam
teljesen. A kórus miatt akartam gimiben is ott maradni, a kórus miatt keltem
fel reggelente, a kórus éltetett. A zene ekkor mászott bele végleg az életembe.
Operabérlet, kóruspróbák és táborok, imádtam! Ha nincs akkor és ott az a
csapat, biztosan tönkrementem volna a szakítással járó egyedüllétbe és
barát-hiányba. Ebben az évben, szintén az énekkarban estem bele a második igazi
szerelmembe. Furcsa, hogy így nevezem őt, mert soha, egyetlen percig sem
jártunk, Ciccen kívül mégis a legmélyebb érzéseim forrása volt az a srác.
2007. A gimi
első éve. Ez volt a pasizós évem. 8. és 9. közötti nyáron volt egy barátom,
akivel azt hittem, túlteszem magam a plátói srácon, de persze szeptember első
napján leesett, hogy ez nem igaz, így a tanévet egy szakítással kezdtem.
2008. Január-február
egy újabb kis románc, a barátnőm bátyjával. Aztán megint rájöttem, hogy nekem
az elérhetetlen srác kell. Csúnya voltam, na. Viszont ezután leálltam, és – bár
lett volna lehetőségem – nem is jártam senkivel évekig, csak epekedtem kis
kedvencem után. Tizedikesként már biztos voltam benne, hogy ezzel az osztállyal
én soha az életben nem fogok kijönni, így 4-5 ember és persze a kórus
társaságában töltöttem minden időmet. Meg a tanáriban. :D Többet voltam ott,
mint a tanárok... :D Nem azért, mert rossz voltam, hanem mert imádtam a
felnőttekkel beszélgetni. Tényleg kivételes tanáraim voltak, bármikor tévedtem
a tanári irányába, szuperül el tudtam beszélgetni azt a negyed órát, ami két
óra között volt.
2009. Ebben az
évben voltunk egy sulis szervezésű törökországi úton. Életem első repülése,
első felnőtt nélküli szállodában alvása, első teljesen más kultúra megismerése,
első idegen családnál alvása. Szuper hét volt, érdekes volt megismerni, hogyan
élnek, és nagyon szép helyeken jártunk, viszont egy dolgot azóta is gyakran
emlegetünk az utazótársaimmal: a török kaja borzalmas. :D Szeptemberben végzős
lettem, ezzel együtt pedig a kórus vezetője elhívott a felnőtt kórusába is
énekelni. Így már nem csak a hétfő délutánok, de a péntek esték is remekül
teltek. Az év elején, 11. osztály végén érettségiztem is énekből, ezt is imádtam.
A faktos csapatot is, meg magát a vizsgát is. Jól is sikerült, és a hangulat is
– vizsgához mérten – szuper volt. :)
2010. Az év
nehézkesen indult, le kellett adni a főiskolai jelentkezést, illetve igencsak
közeledett az érettségi. Aztán nagyot fordult velem a világ és a több éves
kihagyás után egy olyan elsöprő szerelembe csöppentem, aminek ha akartam, se
tudtam volna ellenállni. Mondhatni a legrosszabbkor jött, amikor tényleg a
sulira kellett volna koncentrálni, így is sok volt a kórusos program. Viccesek
voltak az érettségik, az írásbeli előtti 3 napot kórustáborban töltöttem.
Vasárnap este értünk haza, hétfő reggel 8-kor pedig kezdődött a magyar
írásbeli. :D A szóbeli hasonlóan hirtelen érkezett meg, mert Cicc épp előtte
lett beteg, így gyakorlatilag a felkészülésre szánt hetet nála töltöttem és
bele sem néztem a tételeimbe. Hetekig elhúzódott az a nyavalya, amiközben volt
egy pillanat, amikor nagyon rosszul volt és teljesen elkeseredett a
tehetetlensége miatt. Annyira elesett volt, azon az igazán szeretetreméltó
módon, hogy akkor ott biztosan tudtam, hogy ő lesz a férjem. Szeptemberben
elkezdtem a fősulit, óvodapedagógia szakon, novemberben pedig egy pécsi utazás
során egy gyűrű az ő táskájából az én ujjamra vándorolva tért haza.
2011. Nem
szerettünk volna együtt élni az esküvő előtt, de végül úgy alakult, hogy már
februárban együtt laktunk. Eleinte anyósnál, aztán márciustól albérletben, itt,
ahol most is. Ez az év teljes egészében újdonságokkal volt tele. Az első
főiskolai évem, az első együttélésem, meg persze anyukám nélkül élésem, az első
saját háztartás, meg még pár első volt ekkor… Khm. :D A szeptemberi esküvőnk
csodás volt, szuperül megszerveztünk mindent kettecskén. A vendéglistát és a
tanúm személyét leszámítva semmin sem változtatnék, tényleg minden tökéletes
volt. :) Nyáron egy családi napköziben dolgoztam, ahová amilyen gyorsan
felvettek, olyan gyorsan távoztam is. Volt már szemét főnökötök? Szorozzátok
meg 5-tel, talán kiadja az ottani nőcit. Azóta be is zárt, hála az égnek.
2012. Főiskola
2. év, házasság 1. év. Mindkettőt szerettem, bár 1-2 főiskolai tanáromat a mai
napig nem értem, hogyan alkalmazhatták. :D Nyugis, eseménytelen év volt.
2013. Télen
felvettek egy induló református óvodába, így a tavasz egyrészt annak a
szervezésével, sok-sok értekezlettel telt, másrészt pedig szakdoga írással. A
komolyzene óvis gyerekekre gyakorolt hatásáról írtam, amit a védésen külön
kiemelt a felügyelő bácsika, hogy nagyon tetszett neki. Ahogy az érettségi, úgy
az államvizsga is jó élményként maradt meg, szerencsére nem vagyok izgulós, így
tudom élvezni ezeket a helyzeteket. Szeptembertől elindult az óvi, én pedig
hivatalosan pedagógiai asszisztensként, gyakorlatilag helyettesítő délutános
óvónőként dolgoztam. Napi 5 órát utaztam a katasztrofális csatlakozások miatt.
2014-et végig
dolgoztam, de az első nyári szünet után kezdte feladni a szervezetem a nem
alvást, a rettenetesen sok utazást, a folyamatos baciáradatot. A
helyettesítőknek és ped. asszisztenseknek a legrosszabb a helyzete ilyen
szempontból, hiszen az összes csoport baciját kapja, nem csak egyét. Sok olyan
hetem volt, mikor minden nap máshol voltam, így gyakorlatilag az őszt hol a
háziorvos rendelőjében, hol az ágyban töltöttem. Havi 2-3 hetet hiányoztam,
amikor bementem, akkor is betegen. Novemberben egy napot sem tudtam dolgozni,
és amikor ez átcsúszott decemberre is, úgy döntöttem, nincs tovább. A
munkaadómmal is kiszúrok, mert nem számíthat rám, a kollégáimmal is, mert nem
tudok helyettesíteni és magammal is, mert nem tudtam meggyógyulni. A karácsonyi
hajtást még végigcsináltam. Ezen az őszön indítottam a blogot, hiszen a
betegen, itthon töltött időmmel nem nagyon tudtam mit kezdeni.
2015. január
első munkanapján felmondtam, ezóta vagyok itthon. Nem vagyok már annyira beteges,
de rendesen megviselt ez az utazós-nem alvós-betegséges időszak, mert még
mindig sokkal gyengébb vagyok, mint a munka előtt voltam. Sajnálom is az
egészet, mert imádtam a gyerekeket és a munkatársaim nagy részét is, de az
egészségem rendesen ráment. Másrészről viszont nem vágyom a hagyományos
értelemben vett munkára. Sem óviba, sem máshova. Ez nem azt jelenti, hogy soha
nem fogok már dolgozni, de nem tagadom: számomra a régi értékek a mérvadók, így
ha a jövőmet itthon, gyerekneveléssel és a háztartás vezetésével „kell”
töltenem, akkor én teljesen elégedett leszek és nem fog hiányozni a munkába
járás.
2016.
Viszonylag eseménytelen év idáig. Reménykedünk több dologban is, szeretnénk
több téren is előrelépni, de hogy ezekből bármi is megvalósul-e még idén, nem
tudom. A koromhoz képest, úgy gondolom, hogy egy dolgot leszámítva rendben
vagyok. Ennyi idősen már mindig is szerettem volna édesanya lenni, így ezzel
úgy érzem, le vagyok maradva, a saját mércémet tekintve. Reméljük, hamarosan
felzárkózunk ezt a kérdést tekintve. :)
Nem gondoltam
volna, hogy ennyi minden eszembe fog jutni. Azt hittem, sokkal rövidebb lesz ez
a poszt, de bízom benne, hogy van olyan, aki végigolvasta.
Ezúton is boldog szülinapot nekem, nektek
pedig sok szerencsét a tegnap indult nyereményjáték-sorozathoz! :)
Hát én bizony végigolvastam, és mint a személyes bejegyzéseidet mindig, ezt is nagyon élveztem. Boldog születésnapot kívánok Neked, és remélem, összejönnek a jövőbeli terveid. :-)
VálaszTörlésKöszönöm és örülök, hogy tetszett! :) <3
TörlésBoldog szülinapot! Másfél éve otthon vagy? Ha oviban nem is akarsz dolgozni, még mindig szitterkedhetsz, anyagilag nagyon jól járnál, ráadásul képzett is vagy. Az ovi meg a bölcsőde egy bacilustanya. De a szitter hiányszakma, felénk főleg. Csak úgy eszembe jutott, nem akarok beleszólni.
VálaszTörlésKöszönöm a köszöntést! :) A többit, ha figyelmesen olvastad volna a bejegyzés végét, tudnád, hogy miért nem válaszolom meg. :)
Törlés