Sokat gondolkoztam, hogy miről szóljon a mai bejegyzés. Mindenképp szerettem volna valamit írni, hiszen nagy dolognak érzem a 25. születésnapomat. Bár gondolkodásomban mindig kicsit koravén voltam, azt hiszem, ez az a kor, amikor már mindenki felnőttnek nevezheti magát. Bevallom, néha el is kap a „jaj de öreg vagyok már” érzés, ami persze tök hülyeség, hiszen nagyon messze vagyok még az öregségtől, meg amúgy is úgy gondolom, hogy a viselkedés határoz meg, nem pedig a hivatalos papírokon lévő adatok, így simán lehet valaki sokkal idősebb 30, mint más 70 évesen.

Mindenképp szerettem volna ma valami 25-ös listát készíteni, de sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyen. Terveztem „25 dolog, amit eddig megtanultam”, „25 legszebb emlékem”, „25 legfontosabb dolog az életben” és hasonlókat, aztán beleszaladtam egy Draw my life videóba Youtube-on, és azonnal tudtam, mi lesz itt ma a téma. Tehát 25 év legfontosabb eseményei következnek, avagy hogyan lettem én… én. :)

1991. Ebben az évben nyilván a születésem a legfontosabb, bár ez sokkal inkább anyukámnak fontos dátum szerintem, hiszen ő ekkor vált azzá a szuper édesanyává, aki. :)

 

1992. Emlékeim ekkorról még nincsenek, de képem az van és azt kell mondjam, cuki voltam. :)

1993. Az első emlékeim 3 éves koromból származnak, úgyhogy jöjjön ide is egy kép.

1994. 3 éves voltam, mikor Budapestről kiköltöztünk egy Pest megyei községbe, anyukámmal és a szüleivel. Egy kétszintes házban éltünk, mi fent, a nagyszüleim pedig lent.

1995. Óvodából viszonylag sok emlékem van már, de főként apróságok. Pl. hogy elég válogatós voltam, de a legcukibb dadusunk volt a világon, és mindig készített nekem tejbegrízt, ha nem tetszett a kaja. Óvódapedagógusként belegondolva, brutál, hogy erre is szakított időt, hiszen az ebédeltetés nem kis hajtással jár.

1996. Másik óvis emlék: imádtam, és haláli menőnek éreztem, amikor a nagypapám jött értem, merthogy ezt mindig robogóval tette. :D Különleges kapcsolatom volt vele egyébként is, mindig is ő volt a legkedvencebb családtagom. :)

1997. Évvesztesként még nem mentem suliba, kétszer voltam nagycsoportos. Emlékszem, hogy a logopédus nő egyszer ki volt akadva, amiért orrot rajzoltam az embereknek, mert ilyen korban még nem kellene… Egyébként már írtam is ekkor, mindig ráírtam valami „Sok szeretettel, Bettitől” jellegűt az óvónőknek szánt rajzaimra.

1998. Sulikezdés, és ami még fontosabb: megszületett az első tesóm. Akkor nagyon meglepődtem, hogy milyen pici egy kisbaba, most persze már 2 fejjel magasabb nálam. :D

1999. Ha jól emlékszem, másodikban hiányzott elég sokat az alsós tanítónénim, és imádtam a helyettesét. Rengeteget énekelt, tök vicces volt minden óra, amit tartott. :) Asszem ebben az évben  nyertem meg valami osztálybulin egy ugrókötél versenyt. Ez volt az első és egyben utolsó sporteredményem. :D

2000. Minden tagozaton a 3. év a legnehezebb, ez már alsóban is így volt. Emlékszem, gyakran tanultuk úgy a szó szerint bemagolandó nyelvtan és környezet szabályokat, hogy a cseresznyefán ültem, anyukám meg alatta „zaklatott”. :D Ebben az évben tovább bővült a család, ezúttal egy húggal. Ő nem magasabb nálam. :D

2001. Negyedikben költözött az osztályunk, az addigi kis eldugott, külön épületből felmentünk a nagy suliba. Utáltam a szüneteket, mert 8-ig egyben voltunk és mindig féltem, hogy eltaposnak. Persze kötelező volt kimenni, úgyhogy többnyire a fal mellett töltöttük a szüneteket a barátnőimmel.

2002. Az ötödik osztályt már nem a helyi suliban töltöttem, hanem egy másik, egyházi intézményben. Eleinte nem örültem a váltásnak, de biztos vagyok benne, hogy ha nem ebbe a suliba kerülök, ezekhez a tanárokhoz, sosem rendelkeznék olyan normális értékrenddel, amivel. Sőt, igazából ennek a suliváltásnak köszönhetem Ciccet is, szóval extrán hálás vagyok ezért a váltásért. :)

2003. Hatodikban beléptem a suli kórusába, ami a lehető legjobb döntés volt, amit hozhattam. Vicces, hogy ebben az évben tanított fizikát a későbbi, gimis osztályfőnököm, akit ekkor még nem igazán kedveltem, bezzeg gimiben! :)

2004. Áprilisban még egy húgicával bővült a család. Bár 5. osztály nyarán volt egy másfél hónapos kis járásom, de az első igazi kapcsolatom hetedikben alakult ki. Decemberben jöttünk össze, a két ünnep között. Tök vicces volt, emlékszem, egyszer hazafelé a buszon vagy fél órán át nyüstöltem szerencsétlen srácot, hogy vallja be, hogy szerelmes belém, mert ezt hallottam valakitől. Amikor leszállt, a kezembe nyomta a bérletét, amire ráírta, hogy igen, igaz. Azóta sem mondtam el neki, hogy nem mondott senki sem ilyet, csak én reménykedtem, mert totál belezúgtam. :D Ekkor még nem volt egyébként semmi, de később, valamikor karácsony után egy közös barát szülinapi buliján megfogtuk egymás kezét és egy évig el sem engedtük. :)

2005.  Csodás, szerelmes kis év volt, nagyon szerettem ezt az időszakot. A kapcsolatom álomszerű volt, összebarátkoztam az azóta is legjobb barátnőként számontartott barátnőmmel, és a srácom baráti társaságában is olyan igaz társakra leltem, akikre mindig is vágytam. Az év vége felé aztán valami megváltozott, főként bennem. Magamat sem értettem, de nem kellett már a tökéletes pasim. Bár ketten azóta is jóban vagyunk, és akkor is beszéltünk, nem veszekedtünk, szörnyű volt a vége, mert az összes közös barát elfordult tőlem, a szakítótól. Ja, és egy újabb öccs is érkezett ebben az évben. :D Ez az utolsó. :)

2006. Januártól tehát totál depi voltam, az osztályomtól teljesen elszakadtam az előző egy évben, hiszen minden szabad percet és szünetet a barátommal töltöttem. Próbálkoztam visszailleszkedni, de sikertelen volt a dolog. Ekkor kezdett igazán alakulni a kórus-élet, aminek gyakorlatilag odaadtam magam teljesen. A kórus miatt akartam gimiben is ott maradni, a kórus miatt keltem fel reggelente, a kórus éltetett. A zene ekkor mászott bele végleg az életembe. Operabérlet, kóruspróbák és táborok, imádtam! Ha nincs akkor és ott az a csapat, biztosan tönkrementem volna a szakítással járó egyedüllétbe és barát-hiányba. Ebben az évben, szintén az énekkarban estem bele a második igazi szerelmembe. Furcsa, hogy így nevezem őt, mert soha, egyetlen percig sem jártunk, Ciccen kívül mégis a legmélyebb érzéseim forrása volt az a srác.

2007. A gimi első éve. Ez volt a pasizós évem. 8. és 9. közötti nyáron volt egy barátom, akivel azt hittem, túlteszem magam a plátói srácon, de persze szeptember első napján leesett, hogy ez nem igaz, így a tanévet egy szakítással kezdtem.

2008. Január-február egy újabb kis románc, a barátnőm bátyjával. Aztán megint rájöttem, hogy nekem az elérhetetlen srác kell. Csúnya voltam, na. Viszont ezután leálltam, és – bár lett volna lehetőségem – nem is jártam senkivel évekig, csak epekedtem kis kedvencem után. Tizedikesként már biztos voltam benne, hogy ezzel az osztállyal én soha az életben nem fogok kijönni, így 4-5 ember és persze a kórus társaságában töltöttem minden időmet. Meg a tanáriban. :D Többet voltam ott, mint a tanárok... :D Nem azért, mert rossz voltam, hanem mert imádtam a felnőttekkel beszélgetni. Tényleg kivételes tanáraim voltak, bármikor tévedtem a tanári irányába, szuperül el tudtam beszélgetni azt a negyed órát, ami két óra között volt.

2009. Ebben az évben voltunk egy sulis szervezésű törökországi úton. Életem első repülése, első felnőtt nélküli szállodában alvása, első teljesen más kultúra megismerése, első idegen családnál alvása. Szuper hét volt, érdekes volt megismerni, hogyan élnek, és nagyon szép helyeken jártunk, viszont egy dolgot azóta is gyakran emlegetünk az utazótársaimmal: a török kaja borzalmas. :D Szeptemberben végzős lettem, ezzel együtt pedig a kórus vezetője elhívott a felnőtt kórusába is énekelni. Így már nem csak a hétfő délutánok, de a péntek esték is remekül teltek. Az év elején, 11. osztály végén érettségiztem is énekből, ezt is imádtam. A faktos csapatot is, meg magát a vizsgát is. Jól is sikerült, és a hangulat is – vizsgához mérten – szuper volt. :)

 

2010. Az év nehézkesen indult, le kellett adni a főiskolai jelentkezést, illetve igencsak közeledett az érettségi. Aztán nagyot fordult velem a világ és a több éves kihagyás után egy olyan elsöprő szerelembe csöppentem, aminek ha akartam, se tudtam volna ellenállni. Mondhatni a legrosszabbkor jött, amikor tényleg a sulira kellett volna koncentrálni, így is sok volt a kórusos program. Viccesek voltak az érettségik, az írásbeli előtti 3 napot kórustáborban töltöttem. Vasárnap este értünk haza, hétfő reggel 8-kor pedig kezdődött a magyar írásbeli. :D A szóbeli hasonlóan hirtelen érkezett meg, mert Cicc épp előtte lett beteg, így gyakorlatilag a felkészülésre szánt hetet nála töltöttem és bele sem néztem a tételeimbe. Hetekig elhúzódott az a nyavalya, amiközben volt egy pillanat, amikor nagyon rosszul volt és teljesen elkeseredett a tehetetlensége miatt. Annyira elesett volt, azon az igazán szeretetreméltó módon, hogy akkor ott biztosan tudtam, hogy ő lesz a férjem. Szeptemberben elkezdtem a fősulit, óvodapedagógia szakon, novemberben pedig egy pécsi utazás során egy gyűrű az ő táskájából az én ujjamra vándorolva tért haza.

2011. Nem szerettünk volna együtt élni az esküvő előtt, de végül úgy alakult, hogy már februárban együtt laktunk. Eleinte anyósnál, aztán márciustól albérletben, itt, ahol most is. Ez az év teljes egészében újdonságokkal volt tele. Az első főiskolai évem, az első együttélésem, meg persze anyukám nélkül élésem, az első saját háztartás, meg még pár első volt ekkor… Khm. :D A szeptemberi esküvőnk csodás volt, szuperül megszerveztünk mindent kettecskén. A vendéglistát és a tanúm személyét leszámítva semmin sem változtatnék, tényleg minden tökéletes volt. :) Nyáron egy családi napköziben dolgoztam, ahová amilyen gyorsan felvettek, olyan gyorsan távoztam is. Volt már szemét főnökötök? Szorozzátok meg 5-tel, talán kiadja az ottani nőcit. Azóta be is zárt, hála az égnek. 

2012. Főiskola 2. év, házasság 1. év. Mindkettőt szerettem, bár 1-2 főiskolai tanáromat a mai napig nem értem, hogyan alkalmazhatták. :D Nyugis, eseménytelen év volt.

2013. Télen felvettek egy induló református óvodába, így a tavasz egyrészt annak a szervezésével, sok-sok értekezlettel telt, másrészt pedig szakdoga írással. A komolyzene óvis gyerekekre gyakorolt hatásáról írtam, amit a védésen külön kiemelt a felügyelő bácsika, hogy nagyon tetszett neki. Ahogy az érettségi, úgy az államvizsga is jó élményként maradt meg, szerencsére nem vagyok izgulós, így tudom élvezni ezeket a helyzeteket. Szeptembertől elindult az óvi, én pedig hivatalosan pedagógiai asszisztensként, gyakorlatilag helyettesítő délutános óvónőként dolgoztam. Napi 5 órát utaztam a katasztrofális csatlakozások miatt.

2014-et végig dolgoztam, de az első nyári szünet után kezdte feladni a szervezetem a nem alvást, a rettenetesen sok utazást, a folyamatos baciáradatot. A helyettesítőknek és ped. asszisztenseknek a legrosszabb a helyzete ilyen szempontból, hiszen az összes csoport baciját kapja, nem csak egyét. Sok olyan hetem volt, mikor minden nap máshol voltam, így gyakorlatilag az őszt hol a háziorvos rendelőjében, hol az ágyban töltöttem. Havi 2-3 hetet hiányoztam, amikor bementem, akkor is betegen. Novemberben egy napot sem tudtam dolgozni, és amikor ez átcsúszott decemberre is, úgy döntöttem, nincs tovább. A munkaadómmal is kiszúrok, mert nem számíthat rám, a kollégáimmal is, mert nem tudok helyettesíteni és magammal is, mert nem tudtam meggyógyulni. A karácsonyi hajtást még végigcsináltam. Ezen az őszön indítottam a blogot, hiszen a betegen, itthon töltött időmmel nem nagyon tudtam mit kezdeni.

2015. január első munkanapján felmondtam, ezóta vagyok itthon. Nem vagyok már annyira beteges, de rendesen megviselt ez az utazós-nem alvós-betegséges időszak, mert még mindig sokkal gyengébb vagyok, mint a munka előtt voltam. Sajnálom is az egészet, mert imádtam a gyerekeket és a munkatársaim nagy részét is, de az egészségem rendesen ráment. Másrészről viszont nem vágyom a hagyományos értelemben vett munkára. Sem óviba, sem máshova. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem fogok már dolgozni, de nem tagadom: számomra a régi értékek a mérvadók, így ha a jövőmet itthon, gyerekneveléssel és a háztartás vezetésével „kell” töltenem, akkor én teljesen elégedett leszek és nem fog hiányozni a munkába járás.

2016. Viszonylag eseménytelen év idáig. Reménykedünk több dologban is, szeretnénk több téren is előrelépni, de hogy ezekből bármi is megvalósul-e még idén, nem tudom. A koromhoz képest, úgy gondolom, hogy egy dolgot leszámítva rendben vagyok. Ennyi idősen már mindig is szerettem volna édesanya lenni, így ezzel úgy érzem, le vagyok maradva, a saját mércémet tekintve. Reméljük, hamarosan felzárkózunk ezt a kérdést tekintve. :)

Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden eszembe fog jutni. Azt hittem, sokkal rövidebb lesz ez a poszt, de bízom benne, hogy van olyan, aki végigolvasta.

Ezúton is boldog szülinapot nekem, nektek pedig sok szerencsét a tegnap indult nyereményjáték-sorozathoz! :)