|
A kép forrása: ITT |
A mai bejegyzés nem beauty
témáról fog szólni. Nem is a postásunkról és nem is a férjemről. Bár akkor,
amikor írtam az említett posztokat, hatalmas problémának tűnt akár a két
borzalmas
Sleek paletta, akár a
postás trehány viselkedése.
Ciccet nem törpítem el, ő egy csoda,
bárhogyan is nézzük. :) No de visszatérve: bár az adott pillanatban nagy
dolgoknak tűnnek a fent említett témák, sajnos néha rá kell jönnünk/jönnöm,
hogy ezek totál lényegtelen apróságok. Ha
Nati
lennék, azt írnám: lelkib@zdmeg következik. Vagy valami olyasmi.
Tegnap délután a Facebookot
pörgetve felfigyeltem egy volt főiskolai csoporttársam megváltozott
profilképére. Évek óta nem beszéltünk, így nem tudtam, mi van vele. Mindig
pozitív csaj volt, sokat edzett, két gyermek büszke édesanyja volt és egy
szupervidám, színes egyéniség. Jóban voltunk anno, de ahogy az lenni szokott:
meglazult a kapocs, elsodródtunk. Nem is csoda, teljesen máshol élünk, más
életszakaszban vagyunk, stb. Nem tudom, ki, hogy van ezzel, én nem szoktam
nagyon rágörcsölni az ilyen megkopott ismeretségekre. Akivel több van köztünk,
igazi baráttá válik, az úgyis megmarad mellettünk, a többiek pedig lehetnek
régi, jó ismerősök, akikkel tök jó élmény néha összefutni vagy csevegni pár
percet. Ilyen ő nekem. Szeretettel gondolok rá, biztosan jót dumálnánk, ha
összefutnánk és tök jó élményeim kötődnek hozzá, de sosem erőltettük a
beszélgetést.
Megváltozott tehát a profilképe,
amin egészen meglepődtem. A hosszú vörös haj helyett nagyon rövid, fiús szöszt
láttam, a szemöldöke helyén fehér csíkot, jelezvén, hogy valamikor voltak ott
szálak. Meg is hízott az arca, pedig ahogy írtam is, nagyon egészségesen élt,
sokat mozgott, tisztán étkezett… Először csak a haj tűnt fel, akkor még fel sem
fogtam, mi miatt nézhet ki így, csak konstatáltam, hogy nekem tényleg nem
tetszik nőkön a rövid haj és sosem fogom megérteni azokat, akik fiúsra
vágatják. Tovább is tekertem, aztán fél perc múlva vissza, mert akkor
tudatosult, hogy minek a jeleit is láttam. Ez betegség. Nem tudom pontosan, mi,
de tuti hogy valamilyen sugárkezelés hatására alakult ki a változás.
Ekkor rákattintottam az
adatlapjára és félve, hogy olyat találok, ami nem fog tetszeni, görgettem
lefelé. A megosztásai 90%-a valamilyen pozitív, motiváló idézet volt, vagy a
gyerekek iskolai és sporteredményei. Egyetlen bejegyzést találtam, ahol sokat
sejtetően osztott meg egy több éves futóversenyes képet, olyan szöveggel: „akkor is én nyertem!” Alatta a komment
szekció tele volt tapsolós, mosolygós smiley-val, gratulációval. Itt kicsit
megnyugodtam, hiszen akkor elvileg gyógyulófélben lehet. Később még találtam
1-2 fejkendős képet és egy „Végre itthon vagyok.”-ot is, ami alapján arra
következtetek, nem 2 vagy 3 napot tölthetett kórházban. Elképesztő, hogy csak a
pozitív gondolatok vannak az oldalán! Semmi depi, semmi panasz, csak a mosoly
és a lelkesedés.
Nem rajongok az efféle
nyomozásokért, jobban szeretek szemtől-szembe rákérdezni a dolgokra. Én vagyok
az elefánt a porcelánboltban, aki simán megkérdezi a pár kilót felszedett
nőtől, hogy babát vár-e, lazán benyögi, hogy jobb volt a korábbi frizurád és ha
bármi nem tetszik, szóvá teszi. Ez nem feltétlenül jó szokásom, de legalább nem
az emberek háta mögött morgok. Viszont ebben a helyzetben nem mertem írni. Mert
mégis mit írjak?
„Szia, láttam a képed, rákos vagy?” Nyilván nem kérdezünk ilyet.
„Szia, jó lett a profilképed, kár, hogy levágattad a hajad.”
Szintén nem jó, átlátszó is és bugyuta is.
„Szia, hogy vagy?” Pár év után egy ilyen új képpel kicsit sem átlátszó…
„Szia, láttam a képed és nézelődtem nálad kicsit. Nem is tudtam, hogy
beteg vagy, úgy sajnálom. Megdöbbentő ez az egész, bla, bla, bla…” Persze,
biztos pont arra kíváncsi, hogy engem hogy érintett ez az egész.
Arra is gondoltam, küldök neki
csak egy szívecskét, vagy keresek valami olyan szöveget/képet/idézetet, ami
elmondja helyettem, hogy mennyire sajnálom és tisztelem, hogy mennyire örülök,
hogy jobban van, hogy mennyire igazságtalan ez az egész… De az meg olyan
személytelen lenne. Meg biztosan válaszolna és akkor megint ott tartunk, hogy
beszélni kell vele és tuti írnék olyat, ami megint csak a sablon vagy az
önsajnálat vagy a kellemetlen kérdezősködés lenne. Nincs értelme.
Azt hittem, túlléptem ezen
délután, de egész éjjel ezen pörögtem, ezért is keltem fel és kezdtem írni.
Önző módon túlléptem már rajta és belegondoltam, mi lenne, ha velem történne ez
meg. Ha velem közölné egy orvos, hogy talált valamit és jövő héten kiveszik,
aztán fél év kemót javasol. Elképzelem, hogy ülök ott megsemmisülve,
szorongatom a férjem kezét, belegondolok, hogyan mondanám el anyukámnak, a
tesóimnak, a gyerekeimnek, ha már lennének. Ráadásul mindenkivel duplán kellene
beszélnem, hiszen régen kialakult már, hogy én ezt nem tudom végigcsinálni.
Bennem nincs meg az az akarat, amit a fantasztikus gyógyulásos sztorikban
olvasni. És ez nem üres szólam, hanem tényleg teljesen komolyan gondolom. Én
ilyen helyzetben lazán ellökném magamtól az életem. Önző módon elszöknék a
szenvedés elől, nem törődve a szeretteimmel. Mert tudom, hogy ha a testem ki is
bírná és leküzdené a betegséget, a lelkem nem. Nem tudnám feldolgozni a
hónapokon/éveken át tartó szenvedést. Nem tudnám úgy felfogni, hogy „csak egy
év és lesz még utána másik 20-30 boldog”. Nem tudnám úgy felfogni, hogy már
csak 6 kemó van hátra, már csak 5, már csak 4… Nem. Csak azt látnám, hogy
megint milyen tüneteket produkál, és itt most a legkisebb probléma a hajam.
Egyszerűen gyenge lennék átmenni ezen és a könnyebb (?!) utat választanám.
Persze lehet mondani, hogy hülye
vagyok, meg ebbe nem tudok belegondolni úgy, hogy nincs bajom (vagy legalábbis
nem tudok róla). Mégis érzem belül, hogy ez nem üres frázis. Nem arról szól,
hogy jöjjenek a kommentek, nem is arról, hogy polgárpukkasszak. Egyszerűen így
érzem, évek óta, megingathatatlanul. Ha velem közli egy orvos, hogy baj van,
korábban lesz vége, mint amire számítanak az emberek. Így talán azt is
megelőzhetem, hogy a szeretteim a hányós lavórra és a fejkendőimre
emlékezzenek, ha rám gondolnak. És azt is, hogy a férjem hónapokig szenvedjen
miattam, lehet, hogy feleslegesen.
Nehéz ezt most pozitívan lezárni,
meg bárhogyan is, viszont azt mindenképpen szeretném még leírni, hogy egyébként
teljesen rendben vagyok lelkileg és nem tervezek öngyilkos lenni a
közeljövőben, csak elgondolkoztam, mi lenne, ha…Vagyis elgondolkozni már rég
elgondolkoztam, most inkább csak tudatosítottam és leírtam. Nem azért, hogy
sajnáljatok, vagy a barátnőmet sajnáljátok, csak mert nem hagy nyugodni ez az
egész és ilyen esetekben csak az segít, ha kiírom magamból (már megint önző
vagyok… :D ).
Ti hogy álltok a betegségekhez? Éreztek magatokban annyi erőt és
kitartást, hogy végigcsináljátok?
<3 (Mert úgy érzem, ez esetben elég a szívecske :-))
VálaszTörlés<3 :)
Törlés<3
VálaszTörlésÖrülök, hogy akad, aki érti/érzi, miről szól ez a bejegyzés. :) Köszönöm a megerősítést! <3
TörlésKomoly és bátor témát pendítettél meg ebben a bejegyzésben, őszintén tisztellek érte, hogy merszed volt leírni az ezzel kapcsolatos gondolataidat.
VálaszTörlésSemmiképp nem akarok kioktatni, vagy rácáfolni ezekre a gondolatokra, hiszen életed adott pillanatában, tapasztalataid alapján ezeket érezted helyénvalónak, inkább válaszolok a feltett kérdésedre.
Én azt gondolom...nem, én abban hiszek, hogy az életem értékét nem az egészségben eltöltött napok száma határozza meg. A daganatos betegség általában hosszú folyamat, és nem csupán ágytál, kemoterápia, sugárkezelés és folyamatos küzdelem, harc az idővel, és hasonlók, hanem különleges lehetőség arra, hogy békét kössek a megváltoztathatatlannal, önmagammal, másokkal, és azokra a dolgokra összpontosíthassak, ami igazán lényeges.
Az életre.
Arra, ami valóban történik, miközben élek, nem arra, amit mások gondolnak az életről.
Ezzel kapcsolatban én hozott anyagból dolgozom, mert nem vagyok sem túl kitartó, sem túl nagy küzdő szellem, de úgy érzem, mindenképp szeretnék élni daganatos betegen is, és kihasználni minden egyes percet, ami megadatik abban a szituációban.
Az életem több, mint felét valószínűleg már leéltem, és rengeteget változott az álláspontom a daganatos betegségekkel kapcsolatban....is.
A szakmámban (ápolónőként) sok embert láttam betegen, kiszolgáltatottan, halálfélelemben, bizonytalanságban, magányosan, de épp ennyi szertetetet, bátorságot, életörömet és méltóságot is tapasztaltam azoktól a pácienseimtől, akiket ismertem, ismerek.
Huszonévesen még nem gondoltam, hogy tudnék betegen élni, hogy akarnék így élni, mert azt hittem, kiszolgáltatott vegetálás az egész.
Ma már nem tennék egyebet, minthogy tenném az egyetlen dolgot, amire születtem.
Élnék.
Köszönöm a megértésedet! :) Meg úgy az egész kommented. Kell a más látószög, és bár sokan félreértettek, nyilvánvalóan én sem azt szeretném közvetíteni a világ felé, hogy mindenki ugorjon ki az ablakon, ha sokat fáj a feje, mert hátha... Azt gondoltam, a saját blogomon azt írok, amit szeretnék, de megint bebizonyosodott a sok kicsinyes és unintelligens olvasó jelenléte. Te megértetted, amit írni próbáltam, és bár nem értesz egyet, nem láttál bele többet, mint ami: a saját gondolataim, érzéseim a témával kapcsolatban. Köszönöm, hogy te is leírtad a tieidet! :)
TörlésSok mindent akartam most írni, mégis inkább marad ez: <3
VálaszTörlésKöszönöm! :) <3
TörlésTalán tíz év múlva másként vélekednék, de ma, miközben olvastam a bejegyzésedet, egyetlen gondolatom volt: ugyanígy érzek én is.
VálaszTörlés:(
TörlésManapság sokat rettegek, hasonlótól sajnos. Ez amolyan hipohondira feeling, azért már javulófélben vagyok. Minden betegség tanít, ezért fontos, hogy bármilyen diagnózist is kapunk, ne ijedjünk meg. Ez nem könnyű feladat, sőt néha lehetetlen is. A fentebb kommentelővel hasonló véleményem vagyok. Louise Hay dokumentumfilmjében nagyon sok rákos emberke hálás lett a betegségének Hálás, mert megtanította elengedni, megbocsájtani, elfogadni és szeretni önmagukat. A környezetemben nagyon sok olyan ember van, aki meggyógyult, de sajnos olyan is aki nem. Nem lehet könnyű úgy élni. Mikor mamám beteg volt sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan tud valaki úgy élni, hogy tudja megfog halni? Most már úgy gondolom, hogy lehet másképp is, meggyógyulni. Tudod, egy haldoklónak egy megélt nap is csoda lehet. Én annyira csodálom azokat az emberkéket, akik küzdenek, pozitívak tudnak maradni a nehéz helyzetben is. Én is lelkileg gyengének érzem magam, de ha odakerülnék már biztos máshogy gondolnám, és küzdenék, tapasztalnék, mert élni jó. Ezért lenne fontos minden pillanatot megbecsülni.
VálaszTörlés