Rég láttalak! Rákos vagy?



A kép forrása: ITT

A mai bejegyzés nem beauty témáról fog szólni. Nem is a postásunkról és nem is a férjemről. Bár akkor, amikor írtam az említett posztokat, hatalmas problémának tűnt akár a két borzalmas Sleek paletta, akár a postás trehány viselkedése. Ciccet nem törpítem el, ő egy csoda, bárhogyan is nézzük. :) No de visszatérve: bár az adott pillanatban nagy dolgoknak tűnnek a fent említett témák, sajnos néha rá kell jönnünk/jönnöm, hogy ezek totál lényegtelen apróságok. Ha Nati lennék, azt írnám: lelkib@zdmeg következik. Vagy valami olyasmi.




Tegnap délután a Facebookot pörgetve felfigyeltem egy volt főiskolai csoporttársam megváltozott profilképére. Évek óta nem beszéltünk, így nem tudtam, mi van vele. Mindig pozitív csaj volt, sokat edzett, két gyermek büszke édesanyja volt és egy szupervidám, színes egyéniség. Jóban voltunk anno, de ahogy az lenni szokott: meglazult a kapocs, elsodródtunk. Nem is csoda, teljesen máshol élünk, más életszakaszban vagyunk, stb. Nem tudom, ki, hogy van ezzel, én nem szoktam nagyon rágörcsölni az ilyen megkopott ismeretségekre. Akivel több van köztünk, igazi baráttá válik, az úgyis megmarad mellettünk, a többiek pedig lehetnek régi, jó ismerősök, akikkel tök jó élmény néha összefutni vagy csevegni pár percet. Ilyen ő nekem. Szeretettel gondolok rá, biztosan jót dumálnánk, ha összefutnánk és tök jó élményeim kötődnek hozzá, de sosem erőltettük a beszélgetést.


Megváltozott tehát a profilképe, amin egészen meglepődtem. A hosszú vörös haj helyett nagyon rövid, fiús szöszt láttam, a szemöldöke helyén fehér csíkot, jelezvén, hogy valamikor voltak ott szálak. Meg is hízott az arca, pedig ahogy írtam is, nagyon egészségesen élt, sokat mozgott, tisztán étkezett… Először csak a haj tűnt fel, akkor még fel sem fogtam, mi miatt nézhet ki így, csak konstatáltam, hogy nekem tényleg nem tetszik nőkön a rövid haj és sosem fogom megérteni azokat, akik fiúsra vágatják. Tovább is tekertem, aztán fél perc múlva vissza, mert akkor tudatosult, hogy minek a jeleit is láttam. Ez betegség. Nem tudom pontosan, mi, de tuti hogy valamilyen sugárkezelés hatására alakult ki a változás.


Ekkor rákattintottam az adatlapjára és félve, hogy olyat találok, ami nem fog tetszeni, görgettem lefelé. A megosztásai 90%-a valamilyen pozitív, motiváló idézet volt, vagy a gyerekek iskolai és sporteredményei. Egyetlen bejegyzést találtam, ahol sokat sejtetően osztott meg egy több éves futóversenyes képet, olyan szöveggel: „akkor is én nyertem!” Alatta a komment szekció tele volt tapsolós, mosolygós smiley-val, gratulációval. Itt kicsit megnyugodtam, hiszen akkor elvileg gyógyulófélben lehet. Később még találtam 1-2 fejkendős képet és egy „Végre itthon vagyok.”-ot is, ami alapján arra következtetek, nem 2 vagy 3 napot tölthetett kórházban. Elképesztő, hogy csak a pozitív gondolatok vannak az oldalán! Semmi depi, semmi panasz, csak a mosoly és a lelkesedés.


Nem rajongok az efféle nyomozásokért, jobban szeretek szemtől-szembe rákérdezni a dolgokra. Én vagyok az elefánt a porcelánboltban, aki simán megkérdezi a pár kilót felszedett nőtől, hogy babát vár-e, lazán benyögi, hogy jobb volt a korábbi frizurád és ha bármi nem tetszik, szóvá teszi. Ez nem feltétlenül jó szokásom, de legalább nem az emberek háta mögött morgok. Viszont ebben a helyzetben nem mertem írni. Mert mégis mit írjak?

„Szia, láttam a képed, rákos vagy?” Nyilván nem kérdezünk ilyet.

„Szia, jó lett a profilképed, kár, hogy levágattad a hajad.” Szintén nem jó, átlátszó is és bugyuta is.

„Szia, hogy vagy?” Pár év után egy ilyen új képpel kicsit sem átlátszó…

„Szia, láttam a képed és nézelődtem nálad kicsit. Nem is tudtam, hogy beteg vagy, úgy sajnálom. Megdöbbentő ez az egész, bla, bla, bla…” Persze, biztos pont arra kíváncsi, hogy engem hogy érintett ez az egész.


Arra is gondoltam, küldök neki csak egy szívecskét, vagy keresek valami olyan szöveget/képet/idézetet, ami elmondja helyettem, hogy mennyire sajnálom és tisztelem, hogy mennyire örülök, hogy jobban van, hogy mennyire igazságtalan ez az egész… De az meg olyan személytelen lenne. Meg biztosan válaszolna és akkor megint ott tartunk, hogy beszélni kell vele és tuti írnék olyat, ami megint csak a sablon vagy az önsajnálat vagy a kellemetlen kérdezősködés lenne. Nincs értelme.





Azt hittem, túlléptem ezen délután, de egész éjjel ezen pörögtem, ezért is keltem fel és kezdtem írni. Önző módon túlléptem már rajta és belegondoltam, mi lenne, ha velem történne ez meg. Ha velem közölné egy orvos, hogy talált valamit és jövő héten kiveszik, aztán fél év kemót javasol. Elképzelem, hogy ülök ott megsemmisülve, szorongatom a férjem kezét, belegondolok, hogyan mondanám el anyukámnak, a tesóimnak, a gyerekeimnek, ha már lennének. Ráadásul mindenkivel duplán kellene beszélnem, hiszen régen kialakult már, hogy én ezt nem tudom végigcsinálni. Bennem nincs meg az az akarat, amit a fantasztikus gyógyulásos sztorikban olvasni. És ez nem üres szólam, hanem tényleg teljesen komolyan gondolom. Én ilyen helyzetben lazán ellökném magamtól az életem. Önző módon elszöknék a szenvedés elől, nem törődve a szeretteimmel. Mert tudom, hogy ha a testem ki is bírná és leküzdené a betegséget, a lelkem nem. Nem tudnám feldolgozni a hónapokon/éveken át tartó szenvedést. Nem tudnám úgy felfogni, hogy „csak egy év és lesz még utána másik 20-30 boldog”. Nem tudnám úgy felfogni, hogy már csak 6 kemó van hátra, már csak 5, már csak 4… Nem. Csak azt látnám, hogy megint milyen tüneteket produkál, és itt most a legkisebb probléma a hajam. Egyszerűen gyenge lennék átmenni ezen és a könnyebb (?!) utat választanám.


Persze lehet mondani, hogy hülye vagyok, meg ebbe nem tudok belegondolni úgy, hogy nincs bajom (vagy legalábbis nem tudok róla). Mégis érzem belül, hogy ez nem üres frázis. Nem arról szól, hogy jöjjenek a kommentek, nem is arról, hogy polgárpukkasszak. Egyszerűen így érzem, évek óta, megingathatatlanul. Ha velem közli egy orvos, hogy baj van, korábban lesz vége, mint amire számítanak az emberek. Így talán azt is megelőzhetem, hogy a szeretteim a hányós lavórra és a fejkendőimre emlékezzenek, ha rám gondolnak. És azt is, hogy a férjem hónapokig szenvedjen miattam, lehet, hogy feleslegesen.


Nehéz ezt most pozitívan lezárni, meg bárhogyan is, viszont azt mindenképpen szeretném még leírni, hogy egyébként teljesen rendben vagyok lelkileg és nem tervezek öngyilkos lenni a közeljövőben, csak elgondolkoztam, mi lenne, ha…Vagyis elgondolkozni már rég elgondolkoztam, most inkább csak tudatosítottam és leírtam. Nem azért, hogy sajnáljatok, vagy a barátnőmet sajnáljátok, csak mert nem hagy nyugodni ez az egész és ilyen esetekben csak az segít, ha kiírom magamból (már megint önző vagyok… :D ).



Ti hogy álltok a betegségekhez? Éreztek magatokban annyi erőt és kitartást, hogy végigcsináljátok?

Örökkékékazég

11 megjegyzés:

  1. <3 (Mert úgy érzem, ez esetben elég a szívecske :-))

    VálaszTörlés
  2. Válaszok
    1. Örülök, hogy akad, aki érti/érzi, miről szól ez a bejegyzés. :) Köszönöm a megerősítést! <3

      Törlés
  3. Komoly és bátor témát pendítettél meg ebben a bejegyzésben, őszintén tisztellek érte, hogy merszed volt leírni az ezzel kapcsolatos gondolataidat.
    Semmiképp nem akarok kioktatni, vagy rácáfolni ezekre a gondolatokra, hiszen életed adott pillanatában, tapasztalataid alapján ezeket érezted helyénvalónak, inkább válaszolok a feltett kérdésedre.

    Én azt gondolom...nem, én abban hiszek, hogy az életem értékét nem az egészségben eltöltött napok száma határozza meg. A daganatos betegség általában hosszú folyamat, és nem csupán ágytál, kemoterápia, sugárkezelés és folyamatos küzdelem, harc az idővel, és hasonlók, hanem különleges lehetőség arra, hogy békét kössek a megváltoztathatatlannal, önmagammal, másokkal, és azokra a dolgokra összpontosíthassak, ami igazán lényeges.
    Az életre.
    Arra, ami valóban történik, miközben élek, nem arra, amit mások gondolnak az életről.
    Ezzel kapcsolatban én hozott anyagból dolgozom, mert nem vagyok sem túl kitartó, sem túl nagy küzdő szellem, de úgy érzem, mindenképp szeretnék élni daganatos betegen is, és kihasználni minden egyes percet, ami megadatik abban a szituációban.

    Az életem több, mint felét valószínűleg már leéltem, és rengeteget változott az álláspontom a daganatos betegségekkel kapcsolatban....is.
    A szakmámban (ápolónőként) sok embert láttam betegen, kiszolgáltatottan, halálfélelemben, bizonytalanságban, magányosan, de épp ennyi szertetetet, bátorságot, életörömet és méltóságot is tapasztaltam azoktól a pácienseimtől, akiket ismertem, ismerek.
    Huszonévesen még nem gondoltam, hogy tudnék betegen élni, hogy akarnék így élni, mert azt hittem, kiszolgáltatott vegetálás az egész.
    Ma már nem tennék egyebet, minthogy tenném az egyetlen dolgot, amire születtem.
    Élnék.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a megértésedet! :) Meg úgy az egész kommented. Kell a más látószög, és bár sokan félreértettek, nyilvánvalóan én sem azt szeretném közvetíteni a világ felé, hogy mindenki ugorjon ki az ablakon, ha sokat fáj a feje, mert hátha... Azt gondoltam, a saját blogomon azt írok, amit szeretnék, de megint bebizonyosodott a sok kicsinyes és unintelligens olvasó jelenléte. Te megértetted, amit írni próbáltam, és bár nem értesz egyet, nem láttál bele többet, mint ami: a saját gondolataim, érzéseim a témával kapcsolatban. Köszönöm, hogy te is leírtad a tieidet! :)

      Törlés
  4. Sok mindent akartam most írni, mégis inkább marad ez: <3

    VálaszTörlés
  5. Talán tíz év múlva másként vélekednék, de ma, miközben olvastam a bejegyzésedet, egyetlen gondolatom volt: ugyanígy érzek én is.

    VálaszTörlés
  6. Manapság sokat rettegek, hasonlótól sajnos. Ez amolyan hipohondira feeling, azért már javulófélben vagyok. Minden betegség tanít, ezért fontos, hogy bármilyen diagnózist is kapunk, ne ijedjünk meg. Ez nem könnyű feladat, sőt néha lehetetlen is. A fentebb kommentelővel hasonló véleményem vagyok. Louise Hay dokumentumfilmjében nagyon sok rákos emberke hálás lett a betegségének Hálás, mert megtanította elengedni, megbocsájtani, elfogadni és szeretni önmagukat. A környezetemben nagyon sok olyan ember van, aki meggyógyult, de sajnos olyan is aki nem. Nem lehet könnyű úgy élni. Mikor mamám beteg volt sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan tud valaki úgy élni, hogy tudja megfog halni? Most már úgy gondolom, hogy lehet másképp is, meggyógyulni. Tudod, egy haldoklónak egy megélt nap is csoda lehet. Én annyira csodálom azokat az emberkéket, akik küzdenek, pozitívak tudnak maradni a nehéz helyzetben is. Én is lelkileg gyengének érzem magam, de ha odakerülnék már biztos máshogy gondolnám, és küzdenék, tapasztalnék, mert élni jó. Ezért lenne fontos minden pillanatot megbecsülni.

    VálaszTörlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)