Vége van...

Kedves (volt?) barátnőm!

Nem gondoltam volna, hogy egyszer neked fogok ilyesmit írni, vagy mondani. Azt hittem, hogy sosem változunk meg, hogy örökké ugyanolyanok maradunk, mint régen. Hogy mindig ugyanaz lesz az értékrendünk, mindig ugyanúgy fogunk viszonyulni az élet dolgaihoz. Hogy ha máshol is tartunk az életünkben, mindig tudjuk úgy támogatni egymást, ahogy régen, a suliban.
 


Mindig volt persze különbség köztünk, hiszen teljesen más a családunk, a baráti körünk, az életünk. Már gyerekként is érzékelhettük ezt, de az értékrendünk, jövőképünk annyira hasonló volt, hogy nem gondoltam volna, hogy bármi baj lesz. Mégis lett. És nem kell ennek okot keresni, hiszen ugyanannyira nem vagy te sem hibás, és én sem. Egyszerűen megváltoztunk, mindketten. És sajnos nem együtt tettük mindezt, hanem tökéletesen más irányba. Mindketten felnőttünk, teljesen, véglegesen, de máshogy. Más körülmények, más kapcsolatok, más életút mellett, és elsodródtunk.

Bár mindig tartottuk a kapcsolatot, az utóbbi időben egyikőnk sem élvezte már ezt. Nem is emlékszem olyan találkozásra vagy beszélgetésre, ami egy éven belül történt és teljesen pozitív lett volna. Vagy én voltam elememben és neked nem volt jó emiatt, vagy fordítva. Sokszor éreztem azt, hogy elítélsz néhány döntésem miatt. Közben néha azt is, hogy irigykedsz, de ez volt a kevesebb. Inkább az ítéletedet láttam. És nem tagadom, hiszen te is jól tudod, én sem értettem meg sok döntésedet.

Sokáig úgy éreztem, hogy segítenem kell neked. Kisebb korunkban, tízen x évvel ezelőtt is. De akkor még reménykedtem abban, hogy ha önállósulsz, kiszakadsz a rossz közegből, akkor helyrejössz, hiszen erős vagy és bátor. Aztán felnőttünk, felnőttél, az említett rossz közegtől is eltávolodtál, mégis maradt az érzés, hogy segítenem kell neked ebben-abban. Sok dologban. Túl sok dologban, miközben nekem te ugyanezt nem nyújtottad. Mindig úgy éreztem, hogy a saját életemet cenzúráznom kell előtted, mert az nem is fontos. Az én problémáim eltörpültek a tieid mellett. De számomra ugyanolyan nagyok voltak! És persze, zúdíthattam volna én is rád őket, de nem voltam benne biztos, hogy nem fogsz vele visszaélni… Bíztam benned mindig is, de nem tökéletesen.
 

 
 
Aztán egyszer éppen egy nagyon összetört hangulatomban találtál, én pedig annyira magányosnak éreztem magam épp, hogy mérlegelés nélkül mesélni kezdtem. Ami jól is esett akkor és ott, de másnap, amikor a viharfelhők elvonultak, azonnal kattogni kezdtem azon, hogy nem kellett volna… Nem kellett volna elmondanom ennyire őszintén, hogy mit érzek, mert túl fogod dramatizálni, ahogy sokszor a saját életedet is. És igazam lett, mert hetekig, hónapokig ezzel hozakodtál föl. És nem értetted, hogy az csak egy pillanatnyi kiborulásom volt, nem értetted, hogy egyáltalán nem gondolom már úgy. Nem értetted, hogy egy kétórás elmeháborodás nem számít, ha melléteszünk boldog éveket. Eltörpül…
 
Ez persze csak egyetlen példa a sok kellemetlenség közül, de ekkor tört el bennem valami veled kapcsolatban. Mert bár – ahogy már írtam – nem éreztem sosem azt, hogy én is támaszkodhatnék rád, vagy hogy igazán őszintén beszélhetnék magamról, eddig ezt csak sejtettem. Itt viszont, ezen a ponton, be is bizonyítottad, hogy valóban nem vagyunk már egy világ.

Te túldramatizálod a dolgokat, én pedig inkább elbagatellizálom. Te kiborulsz a kisebb rossz dolgokon, én nevetek a nagyokon is. Te – bár szerintem sokkal erősebb vagy nálam – hamar feladod, és ha később össze is kapod magad egy kis rugdosással, könnyen megtörsz. Én kitartok és ha húzom is a számat néha, tudom, hogy jobb lesz minden idővel, így küzdök. Te a bolhából csinálsz elefántot, én pedig az elefántból bolhát. Egyik sem a legjobb, de mégsincs nagy baj egyikkel sem. Viszont a kettő összeegyeztethetetlen.

Kérdezheted, hogy miért így, miért nem személyesen, miért írásban, miért a blogon mondom el ezt az egészet. De ha belegondolsz, tudod, hogy miért. Tudod, hogy eltörpítenéd a dolgot, hogy megígérnéd, hogy változtatsz, hogy megpróbálnál maradásra bírni. Én pedig maradnék is, mert szeretlek. De nem vagyok hajlandó megváltoztatni téged, éppen azért, mert szeretlek, és mert nem akarom, hogy szenvedj miattam. Szeretném, ha megmaradna egy jó kapcsolat köztünk, ha nem mennénk át az utca túloldalára, amikor összefutunk, hanem mosolyogva érdeklődnénk egymás felől. Felszínesebben, mint eddig, de mégis őszintén kedvesen. Remélem, hogy menni fog és hogy be fogod látni, hogy mindkettőnknek jobb lesz így idővel, még ha az elején nehéz is lesz.

Minden jót, további szép életet és az álmaid elérését kívánom neked, igazi, őszinte szeretettel:

Betti

Örökkékékazég

6 megjegyzés:

  1. Nagyon szép levelet olvashattam tőled :)
    Ugyan így kellett nekem 2 barátnőmtől is úgy mondd búcsút mondanom, mert én volt az, akire mindig mindenki számíthatott, viszont ezt én kis részben, vagy semmilyen részben nem kaphattam vissza (nem mintha vártam volna). Én is úgy vagyok vele, hogy nem kell rosszban lenni a másikkal, csak mert már megszakadt a kapcsolat, viszont az egyik barátnőm már nem ismerősöm közösségi oldalakon, ő így gondolja, és így jó neki ezért nem vonhatom felelősségre, csupán gyerekes viselkedésre vall.
    Meghökkentő, de jó volt olvasni a te történetedet is, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a "problémával" még is legjobbat kívánnánk így is a másiknak :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem először megyek ezen végig sajnos, egyikőjük ráadásul az esküvői tanúm volt, így életem végéig nézhetem a képeken. :/ Nehéz, de van olyan helyzet, amikor jobb elengedni a másikat.

      Törlés
  2. Jajj Betti! Legalább ennyire őszintén mondtam el ugyanilyen tartalommal bíró szavakat... Az ugyanolyan beállítottságú barátnőmnek mint amilyen a tiéd is volt. Igen, az eset úgy történt ahogy te is gondoltad, húztuk még tovább.
    Mai napig a legnagyobb szeretettel gondolok rá, még mindig boldogan megölelném és néha hallgatnám is a problémáit, de olyankor mindig van egy személy aki visszamutat arra amilyen az akkori énem volt. Nem volt boldog.
    Sajnos a mi végkimenetelünk az lett, hogy már nem is köszön az utcán, én pedig mazochista módon mindig megkísérelek egy hellót odatolni :D.

    Jó volt olvasni, remélem sikerül Nektek minden jó, nem fogtok úgy elválni ahogyan azt mi tettük. Csodás bejegyzés volt. :)
    xx
    Laura
    http://ll-beauty.blogspot.com

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a dicséretet és sajnálom, hogy ,ás is végigmegy ezen, mert nagyon rossz érzés. :/

      Törlés
  3. Kedves Betti!

    Átérzem amit írtál. Nrkem is volt egy ilyen barátom, aki azt hittem örökre velem marad, de a végén rá kellett jönnöm, hogy tényleg csak ő számíthatott rám, de fordítva már nem volt igaz. Rosszabb lett, mikor megismerkedett valakivel. Ráadásul, azt írta valakinek, hogy neki nincsenek barátai, mert csak kihasználják. Ekkor szakadt el bennem valami. S bár én még mindig a barátomként tekintek rá, ő csak jobban eltávolodott.
    Azért, ha találkozunk az utcán, nem fordítja el a fejét, köszön is, de kelletlenül.

    Tetszett a leveled, mert mintha csak a saját gondolataim lettek volna.

    Csóközön
    Cecily Broos

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves volt akkor ő is... :/ Sajnálom, hogy így alakult. Puszi

      Törlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)