Mindenek előtt szeretnék elnézést kérni. Egyrészt mert azt hiszem, életem leghosszabb bejegyzését fogjátok olvasni, másrészt pedig mert 1-2 színészről olyan nyálasan, ragadósan és rózsaszín ködbe burkolózva fogok írni, hogy azt rossz lesz olvasni. :D

A másodikat egyből odaadom Rakonczai Viktornak, Dobrády Ákosnak, Rácz Gergőnek, Czomba Imrének és Orbán Tamásnak, akik a dalok zenéjét és szövegét, illetve az átkötő dallamokat is írták. Fantasztikus munkát végeztek, az összes dalt imádtam, ráadásul minden énekes olyan számot kapott, ami tökéletesen beillik a saját stílusába és abszolút nem festene egyik dal sem rosszul az előadók saját koncertjein. Fantasztikusan találták el a személyiségeket, a stílusokat és mindent. Persze, persze, ez a dolguk, de akkor is jár az 5 piros. :)

A háttérben mozgók közül még 3 embert emelnék ki, egyrészt Müller Katát és Lakatos Márkot a csodás jelmezekért – egy-egy ruhát fogalmam sincs, hogyan bírtak kivitelezni, illetve azt sem értem, hogy pl. Oroszlán Szonja dereka hogy nem szakadt le az alatt a szoknyarész alatt… :) Fantasztikus munkát végeztek! A harmadik személy pedig nem más, mint Divinyi Réka, a forgatókönyv írója. Nem tudom, hogy az egész sztori az ő fejéből pattant-e ki, vagy csak ő vetetette papírra a gondolatait, de ilyen jó sztorival, kemény mondanivalóval és megható véggel rég találkoztam. Kicsit olyan lett ez a darab, mint a Shrek, imádják a gyerekek, mert cukik a szereplők, imádják a kamaszok és a fiatal felnőttek, mert jó poénok vannak benne és imádják a szülők, mert olyan mondanivalója van, amit nem is várna az ember egy ilyen mesétől. Pont ilyen volt ez az előadás is.

Maga a történet is igazán érdekes: a népmesehősök (konkrétan Hüvelyk Matyi, Malac, a Háromfejű Sárkány és Aranyka) mellőzve érzik magukat, ráadásul a főnökük (Piroska) megfenyegeti őket, hogy örökké feledésbe merülnek, ha nem lopják vissza magukat a gyerekek szívébe. Mivel más kiutat nem látnak, elrabolnak egy kisfiút, és megkérik, hogy segítsen nekik eljutni a videojáték készítő mesterhez, hátha belőlük is készít valamilyen játékot, ezzel megőrizve emléküket és hírnevüket. Az út során persze mindenféle kalandokba keverednek a mesehősök, csodaszép helyszínekre eljutnak és érdekes emberekkel/lényekkel találkoznak…

Az előadás különlegessége többek közt abban is rejlik, hogy vannak interaktív részek, illetve olyan szereplők is, akik mintha csak emiatt az interaktivitás miatt kerültek volna fel a Tüskecsarnok színpadára. Gondolok itt pl. a Király testvérekre, akiknek tudtommal nincsen semmi színházi előéletük, de mondhattam volna Radics Gigit vagy Nagy Ferót is. Meg persze olyanok is akadtak, akiket színpadon lát a nagyközönség sok-sok este, de énektudásukat még nem igazán hallhattuk, mint pl. Pokorny Lia vagy Szabó Győző. Igazából aki valóban a helyén volt, mert énekes színészként ismertük eddig, az csak Oroszlán Szonja és Bereczki Zoli. És persze Hien is a megszokott dolgát végzi, aki „csak” énekelt egy nyitányt a függöny felmenetele előtt.

Az előadást, ahogy már említettem Hien kezdte, Tulipán Tündérként. A mese rólad szól c. dalt már néhány hete kiszivárogtatták, és első hallásra beleszerettem, annyira gyönyörűen énekli a vietnámi lány. Élőben is ugyanolyan pontossággal szólaltak meg a hangok, mint a lemezfelvételen, piros pont a csodás Hiennek (is)! :)

Ezután rövid vetítés következett, melyben Peti (Bauer Gergő) játszott valamilyen számítógépes játékkal, majd leesett a játékok világába. Innentől pedig elindult a színpadi játék csodás jelmezekkel, hol letisztult, hol viszont monumentális díszlettel, füsttel, fénnyel, hangzavarral, nézőtérre hulló hóviharral, a nézőket letakaró tóval és egy akkora felfújható 6 és fél fejű sárkánnyal, ami ráadásul végig”mászott” a nézők egy részén (konkrétan a szemüveget is leverte a fejemről :D ), amekkorát sosem láttam még. Na nem mintha olyan sok 6 és fél fejű sárkánnyal találkoztam volna eddig. :D Az említett lény egyébként Gundel Takács Gábor hangján közvetített természetesen sportot, az este egyik legviccesebb pár percében. :) Pirosat neki is. :)

A legfőbb főszereplő – az én értelmezésemben legalábbis – Szabó Győző karaktere, a Malac. Láttam már Győzőt több darabban is, sosem voltam tőle nagyon oda meg vissza, de vitathatatlanul az egyik legjobb színész az országban. Most is olyan volt, mint mindig, kifogástalan, szimpatikus, de semmi extra. Ami miatt viszont ő is bőven kapja a piros pontokat tőlem: ahhoz képest, hogy prózai színészről beszélünk, szuperül énekelt! A dala tipikus populáris filmzene, fülbemászó, dallamos kis egynyári valami. A karaktere az összes közül a legszimpatikusabb, minden tettével és szavával azt sugározta, hogy a barátaiért bármit megtesz és ezzel a kis szürke (akarom mondani, rózsaszín) karakterét a végére a legfontosabbá változtatja.

 Barátnője, Aranyka, a számomra eddig ismeretlen Herrer Sára szerepe. Életvidám, pozitív karakter, dúl benne a kalandvágy. Sára csodásan, tisztán énekel, nagyon csinos és nagyon szimpatikus. Utána fogok nézni, hol lehet őt látni és biztosan meg fogom még nézni őt a jövőben párszor. :)

A Háromfejű Sárkány három feje 3 fiatal színészt takart: Bán Bálintot, Klem Viktort és Kovács Ádámot. Ők – bevallom – nem győztek meg túlzottan. A daluk jó volt, cuki gáladal, de sem a sztorijuk, sem a játékuk nem hagyott bennem mély nyomot. Ettől függetlenül, semmi problémám nem volt velük sem – csak a jelmez, mely az előadás legbénábbja címért pályázhat és nyerhet is.

Király Linda és Viktor mint Jancsi és Juliska semmi extrát nem nyújtottak, rajtuk igazán látszott, hogy ők bizony énekesek és nem színészek. Viktor azért próbálkozott, volt 1-2 poénja, Linda meg tökéletesen énekelt, de számomra ők voltak a két leggyengébb láncszem.

Pokorny Lia gonosz Piroskaként lubickolt a szerepében, ő szerintem ugyanolyan jól érezte magát a színpadon, mint mi a nézőtéren. Az előadás interaktívvá varázsolásáról ő tett, egyszer gyerekeket hívott a színpadra és játszott velük, egyszer pedig ő ment le a közönséghez és szintén a gyerekeket foglalkoztatta. Ráadásul olyan módon, hogy ez a kiválasztott gyerekeken és a szülőkön kívül is mindenkinek élményt nyújtott, nem az a tipikus „felviszem a gyereket a színpadra és fél óráig hülyéskedek vele, amit a szüleik nagyon élveznek és készíthetnek 100 fotót velem, de a többi halálra unja magát” típusú színpadolás volt ez, hanem mindenki számára élvezhető játék. Sokan írták róla azóta, hogy nagyon sok volt, de aki látta már őt élőben, az szerintem pontosan tudja, hogy ő mindig ilyen és nem volt ez túljátszva, egyszerűen ilyen a személyisége. Én imádom a lényét, és most sem csalódtam! :)

Az epizódszereplők közül először Oroszlán Szonja tűnik fel, mint Aquatánia. A vizek asszonya eleinte depressziós, később dühös, megint befordul, végül hisztérikus kacagásban tör ki és tökéletesen boldoggá válik. Szonja varázslatosan kapta el a kissé személyiségzavaros karaktert, a dalt ő is CD-minőségben énekelte, tele őszinte érzésekkel. Ki kell emelnem a ruháját, melyet már említettem korábban. Nem tudom, milyen anyagból lehetett, de biztosan nagyon nehéz volt, így pluszpont jár az éneklésért és a mozgásért is.

A következő epizódszerep Koltai Róberté, az Öreg Királyé, aki ugyanolyan bugyuta és unszimpatikus, mint minden más szerepében – számomra legalábbis. Sosem láttam még ezt az embert olyan szerepben, ahol igazán tetszett volna. Szépen megtanulta a dolgát, mondott 2 poént és persze, idős, rengeteget tett le az asztalra, ezért kijár neki a tisztelet, de boldogan ellettem volna akkor is, ha ő nem szerepel a darabban.

 A következő kép az első felvonás záró jeleneteként olyan hangulatot teremtett, hogy azon a ponton akár koncertté is változhatott volna az egész. Először Nagy Feró lépett színpadra, Rettentő Borodin szerepében. Mintha csak „Ricsét” énekelt volna, lubickolt a rocker manó szerepében és fantasztikusan, szimpatikusan, szeretni valóan védte babokkal benőtt világát. Az egyik legjobb dal az övé, szuperül énekelt és játszott, ráadásul úgy volt gonosz, hogy mindenki imádta ezért (is). :) Muszáj nála is megemlíteni a jelmezt, mely alatt temérdek tömőanyag gondoskodott a manó-alakról – nagyon vicces és találó volt. Egyetlen dolgot sajnálok vele kapcsolatban: hogy nem volt sokkal-sokkal több szerepe.

Ahogy Feró csöndben maradt, a régóta várt, végig jelenlévő, bár eddig láthatatlan Hüvelyk Matyi, azaz Bereczki Zoli lépett színpadra, akik a babok között végre megnőtt – mind méretben, mind önbizalomban. Szuperül volt eltalálva a karaktere, mert bár ekkora nagyképű ripacs nem terem minden bokorban, mégsem volt túl sok, inkább viccesen öntelt volt karaktere. A dala szerintem a legjobban sikerült az egész darabban, csoda vicces szöveggel, remek dallammal és tökéletes popularitással. Az ének tökéletes volt, a tánc és rohangálás közben is, belőle is elviseltem volna sokkal többet. :)

 A szünet után elérkeztünk végre a Játékkészítőhöz, Alföldi Robihoz és a darab átváltozott egy nagy tehetségkutatóvá. Robi tökéletes volt, mint mindig, imádta, hogy gonosz lehetett és negatív karaktert játszhatott. A jelmeze neki is fantasztikus volt, a személyisége minden mozdulatában és szavában megmutatkozott és csodálatos volt, hogy egyenrangú partnerként tekintett a kisfiúra, akivel a legtöbb párbeszédet folytatta. Rengeteg piros pontot érdemel. :)

A válogató során, ahol kiválasztották a következő videojáték főhőseit, Robi hű segítője Cserna Tóni volt. Remekül játszott, de legnagyobb bánatomra a karaktere elég semmilyenre sikeredett. Én sokkal nagyobb szerepet szántam volna neki.

A fellépők közül elsőként a Hajasbabák léptek színpadra, élükön Radics Gigivel. A dal jó volt, Gigi tökéletesen elénekelte, a koreográfia is igazán meggyőzőre sikeredett, így a maga giccses, rózsaszín stílusában szuper volt ez a jelenet is. Gigi remekül játszott egyébként, el tudom képzelni őt a jövőben más szerepekben is.

A lányok után az Ólomkatonák következtek Király Viktor vezetésével. Nem igazán értettem, miért kellett Viktornak két szerepet adni, kereshettek volna inkább még egy férfit erre a szerepre. Egyébként jó volt a dal is, a koreo is, Viktor is, de engem személy szerint zavart, hogy Jancsi és katona is egyben.

A harmadik produkció  a Plüssöké volt. Na ezt a jelentet szívesen kihagytam volna. A Gangnam Style-ra ugrabugráló színes szőrmókok csak időhúzásra voltak jók, nem voltak se jók, se rosszak, egyszerűen csak tökéletesen feleslegesek.

 A végére hagytam, pedig az egyik legjobb volt a Petit játszó Bauer Gergő. Hihetetlenül jól, átéléssel játszott a 12 éves fiú, egyetlen baki sem csúszott be nála sem, pedig a legtöbb dolga neki volt a darabban. Remélem, hallunk még róla a későbbiekben és felnőttként is ezen a pályán marad, mert fantasztikusan tehetséges srác! Piros pontok tömkelege az övé is! :)

Az élő zenekar csodásan játszott, hatalmas pluszt jelentett a jelenlétük és az, hogy nem CD-ről mentek a zenei alapok. Egytől egyik profi zenészek szólaltatták meg a hangszereket, sok-sok virtuális pirosat kapnak ők is tőlem. :)

Bár a hely elrendezése elég vacak és szilárd meggyőződésem, hogy soha többé nem lenne szabad itt színházi produkciót bemutatni, alapvetően szimpatikus a Tüskecsarnok felépítése. Sporteseményhez, vagy koncerthez kivetítőkkel mindenképpen… :D

A sok szépség, csoda és poén mellett azért a vége igazán meghatóra sikeredett az előadás, én legalábbis rendesen megkönnyeztem, és ahogy körülnéztem, bizony mások is törölgették a szemüket a piros szemüveg alatt. A tanulság röviden összefoglalva az, hogy vigyázni kell a népmeséinkre és a régi mesehősökre és szülőként nem szabad hagynunk azt, hogy feledésbe merüljenek és "meghaljanak" az igazi magyar mesehősök. Éltessük együtt őket!

Hát ennyi lett volna az én „kis” élménybeszámolóm. Ha végigolvastátok, gratulálok, és köszi ezúton is, ugyanis két teljes nap munkája van ebben a posztban. Megígérem, többet nem írok ilyen hosszan, keddre például egy egészen rövidke hajlakk teszttel készülök nektek. :)