Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy Emíliát 6 nap kórházi ellátás után, március 4-én, hétfőn délután hazaengedték. Az étvágya még nem volt az igazi, és inkább többször evett keveset, de a ritmusszabályozó működött, szépen, stabilan vert a szíve, így intenzív megfigyelésre nem szorult. Sajnos a sok izgalomnak és nem evés-ivásnak köszönhetően a tejem elapadt, így ő kizárólag tápszeres lett. Nagyon sajnálom, mert mindkét lányt imádtam szoptatni, de ezt el kellett engednem, és őszintén: egy szívproblémával élő gyermek mellett ez már a legkevesebb. Annyiban jó a tápszeres táplálás, hogy így pontosan tudom követni, mennyit eszik, ami nála ekkor még igencsak problémás volt, néha konkrétan tömni kellett szegényt. Keddre megjött az étvágy, szerdára már kevésnek is bizonyult az addigi adagja, csütörtökön az volt a legnagyobb problémánk, hogy hogyan kell a tápszeradagon növelni, hiszen ebben semmi tapasztalatom nincsen, Elizabet sosem ivott ilyesmit.

A gyógyszerét 8 óránként kellett elkészíteni és beadni neki. Ez egy osztott por, ami kis papírkapszulákba van kiadagolva. Nekem annyi a dolgom, hogy egy papírkában lévő port feloldok valamilyen folyadékban (babatea, hogy édes legyen), felszívom fecskendővel és szépen lassan, kis adagokban, ügyelve, hogy szépen lenyelje, benyomom a szájába. Kaja előtt, nehogy kibukja. Délben, este 8-kor és hajnali 4-kor kellett beadnom neki, amiben egyedül a hajnal 4 volt a nehéz, mert egyrészt féltem, hogy nem ébredek fel, másrészt őt is keltegetni kellett miatta, ha éppen nem ébredt, pedig ő éjjel nagyon jól alszik. Mivel ezt az adagolást a gyógyszerészeknek is el kell készíteni, tehát 1-2 napot várni kell rá, a kórházból hazaengedéskor kaptunk pár napra elegendő adagot. A csütörtök esti adag volt az utolsó kórházban kapott por, péntek hajnalban pedig felbontottuk a dobozt, amiben a szomszéd város egyik patikusa által porított és szétosztott gyógyszer volt.

Amikor félkómásan kimentem a konyhába bekeverni a gyógyszert, miközben a férjem pelenkázott, picit többnek tűnt a por. Nem sokkal, csak épp annyival, hogy bennem legyen valami furcsa kétkedés. Aztán egyrészt mert kit hívjak fel hajnalban azzal, hogy „mintha több lenne a gyerek gyógyszere a kiskanálban”, másrészt mert ha egy gyógyszerészben nem bízhat az ember, akkor kiben, beadtam neki. Utána szépen evett, hamar elaludt, minden rendben volt. 7 körül kelt, mint mindig, de nem akart enni. Akkor 60 ml víz + 2 kanál tápszer volt az adagja, ha nem is az egészet, de 40-50 millit gond nélkül megevett, főleg reggel. Hát ezen a pénteken 10 ml-t sem volt hajlandó megenni, hisztizett, kapálózott. Nem volt furcsa, csak marha akaratos. El-elbóbiskolt, gondoltam, sebaj, majd egy óra múlva. Kelt is 8 körül újra, de akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem evett akkor sem, de nem ez volt a legnagyobb baj, inkább az az üres tekintet… Nem volt igazán magánál. Közben furcsán fel is sikoltott néha, időnként összerezzent, pedig csend volt, csak én voltam ébren, a férjem dolgozott, Lizus aludt még. A pulzusát sajnos nem sikerült kitapintanom, így nem tudtam, ezzel van-e a baj, minden esetre felívtam a gyerekorvost (nem vette fel) és a férjemet is hazarendeltem. Nem hívtam mentőt, mert nem tűnt annyira vészesnek. Akkor még…

Közben felkelt Liza, így nyitott ajtónál be-bemászkálva, de vele foglalkoztam, felöltöztettem, adtam neki reggelit. Emi az ágyában feküdt, ugyanúgy volt. Mire hazaért a férjem, egyre rosszabbnak tűnt a dolog, úgyhogy nem a hordozóba tettük és ügyeletre indultunk, hanem mégis a mentőhívás mellett döntöttünk. Akkor már tényleg nem volt magánál, össze-vissza álltak a szemei, furcsán megrándult néha és fájdalmasan, riadtan sikoltott fel időnként. Megjött a mentő. Aztán a második. És a harmadik is. Nem tudtak mit csinálni vele. Megmérték a pulzusát, 30-40 között volt, ez a 2 héttel azelőttivel ellentétben iszonyú alacsony volt, kb harmada a normálisnak. Újraélesztésről beszéltek, meg örültek, hogy a fájdalomra legalább reagál, hívták a mentőhelikoptert, de az sajnos nem ért rá, úgyhogy hívtak Cerny mentőt. Közben betelefonáltak a GOKI-ba, ahol az osztályvezető főorvos megerősítette, amiben addig is gyanakodtunk: a gyógyszere túladagolásának pontosan ezek a tünetei. Gyomormosásnak értelme már nem lett volna, bőven felszívodott a cucc, gyógyszert nem tudtak mit adni neki, még ilyen picike tűjük sem nagyon volt. Kapott infúziót, meg telefonos tanácsra valamit, amitől szállítható állapotba került. Közben ideért a Cerny is, így már 11 mentős toporgott a hálószobánkban az alig 2 hónapos kisbabánk körül. Amikor 50 körülire emelkedett a pulzusa, kivitték őt, mondták, hogy nem kell rohanni, de lassan elindulhatunk majd utána ugyanoda, ahol legutóbb is volt.

Telefon anyukámnak, védőnőnek, gyerekorvosnak, Cicc elindult, én igyekeztem Lizust megnyugtatni. Szegény órákig csak a kezemben figyelte a sok mentőst, egész délelőtt nem játszott. Nem tudom, mennyit fogott fel ebből az egészből, de nem is nagyon akart lemenni a földre, biztosan érezte, hogy baj van. Főzni nem lett volna erőm, rendeltem ebédet magunknak, kicsit kimentünk az udvarra, amíg vártuk. Közben több szomszéd is odajött kérdezni, hogy mi volt ez a sok mentő (a fél utcát elfoglalta a 4 kocsi), megölelgettek, kicsit visszaadták az emberekbe vetett hitem. Cicc telefonált, látta a picit, szarul néz ki, de él, beszélt a dadogós tündér dokival, tuti túladagolás. A gyógyszert elvitték a mentővel, de nem nézték meg. Elindult haza.

Egy hétig volt az intenzíven, beállították neki az új gyógyszerét. Minden nap mentünk látogatni, hol csak a férjem munka után, hol felpakolva Lizust is, az intenzívre úgyis csak egyesével lehetett bemenni. Egyik nap jobban nézett ki, utána megint sápadtabb volt, majd megint volt színe. Pár nap után kértek neki ruhát, az már bíztató volt, hiszen addig egy szál pelusban volt. Enni evett szépen, azzal nem volt baj. Miután lekerült a sima osztályra, beköltöztem hozzá, itt végre volt lehetőségem jobban kifaggatni kedvenc kardiológusunkat. Azt mondta, felesleges lenne kivizsgálni a gyógyszert, mert egy sima súlymérés nem oldaná meg a dolgot, hiszen vivőanyagot is tesznek mellé, és ez nem ugyanaz minden patikában. Illetve egyértelmű is a helyzet, még ha a kollégák igyekeztek is elsunnyogni a dolgot. Nekem pedig ez elég volt. Hogy ő kimondta. Mert ez bizonyosságot adott abban, hogy nem én rontottam el valamit, illetve, hogy a kicsi sem egy ilyen potenciálisan bármikor összeomló baba, csak épp a gyógyszerész elcseszte az adagolást. Egy szívgyógyszernél…

Majdnem 2 hét kórházi tartózkodás után egy szerda délután Emília hazajöhetett. Harmadjára írtunk dátumot a „ma jöttem haza a kórházból” babakártyára, helyet nem hagyva negyediknek. Közben egy ismerős gyógyszerésszel beszéltünk az esetről, ő nagyon odafigyelve készíti most az új gyógyszert, ugyanebben a por formában. A gyógyszertárat nem pereltük be, hiszen attól semmi sem lenne jobb. Tudom, ezzel nem mindenki ért egyet, de úgy gondolom, ha javítani nem lehet egy helyzeten, azon felesleges pattogni. Nekem, a férjemnek és a lányoknak nem lenne jobb attól, ha esetleg kirúgnák a felelőst. Attól se, ha pénzt kapnánk, mert lehet, hogy jobban haladnánk a ház felújításával, vagy vehetnénk egy nagy játszóteret a kertbe a gyerekeknek, de azt, ami történt, ez sem tenné jóvá. Nem érzem, hogy jobb lett volna, ha bosszúvágyból tönkreteszem valaki karrierjét vagy akár egy céget. Tudnak az esetről, a kórházból felhívták őket, de részemről fontosabb az, hogy végre együtt vagyunk négyesben. Mert együtt vagyunk, élünk és jól vagyunk.