Az előző bejegyzést ott hagytam
abba, hogy Emíliát 6 nap kórházi ellátás után, március 4-én, hétfőn délután
hazaengedték. Az étvágya még nem volt az igazi, és inkább többször evett
keveset, de a ritmusszabályozó működött, szépen, stabilan vert a szíve, így
intenzív megfigyelésre nem szorult. Sajnos a sok izgalomnak és nem evés-ivásnak
köszönhetően a tejem elapadt, így ő kizárólag tápszeres lett. Nagyon sajnálom,
mert mindkét lányt imádtam szoptatni, de ezt el kellett engednem, és őszintén:
egy szívproblémával élő gyermek mellett ez már a legkevesebb. Annyiban jó a
tápszeres táplálás, hogy így pontosan tudom követni, mennyit eszik, ami nála
ekkor még igencsak problémás volt, néha konkrétan tömni kellett szegényt.
Keddre megjött az étvágy, szerdára már kevésnek is bizonyult az addigi adagja,
csütörtökön az volt a legnagyobb problémánk, hogy hogyan kell a tápszeradagon
növelni, hiszen ebben semmi tapasztalatom nincsen, Elizabet sosem ivott
ilyesmit.
A gyógyszerét 8 óránként kellett
elkészíteni és beadni neki. Ez egy osztott por, ami kis papírkapszulákba van
kiadagolva. Nekem annyi a dolgom, hogy egy papírkában lévő port feloldok
valamilyen folyadékban (babatea, hogy édes legyen), felszívom fecskendővel és
szépen lassan, kis adagokban, ügyelve, hogy szépen lenyelje, benyomom a
szájába. Kaja előtt, nehogy kibukja. Délben, este 8-kor és hajnali 4-kor
kellett beadnom neki, amiben egyedül a hajnal 4 volt a nehéz, mert egyrészt
féltem, hogy nem ébredek fel, másrészt őt is keltegetni kellett miatta, ha
éppen nem ébredt, pedig ő éjjel nagyon jól alszik. Mivel ezt az adagolást a
gyógyszerészeknek is el kell készíteni, tehát 1-2 napot várni kell rá, a
kórházból hazaengedéskor kaptunk pár napra elegendő adagot. A csütörtök esti
adag volt az utolsó kórházban kapott por, péntek hajnalban pedig felbontottuk a
dobozt, amiben a szomszéd város egyik patikusa által porított és szétosztott
gyógyszer volt.
Amikor félkómásan kimentem a
konyhába bekeverni a gyógyszert, miközben a férjem pelenkázott, picit többnek
tűnt a por. Nem sokkal, csak épp annyival, hogy bennem legyen valami furcsa
kétkedés. Aztán egyrészt mert kit hívjak fel hajnalban azzal, hogy „mintha több
lenne a gyerek gyógyszere a kiskanálban”, másrészt mert ha egy gyógyszerészben
nem bízhat az ember, akkor kiben, beadtam neki. Utána szépen evett, hamar
elaludt, minden rendben volt. 7 körül kelt, mint mindig, de nem akart enni.
Akkor 60 ml víz + 2 kanál tápszer volt az adagja, ha nem is az egészet, de
40-50 millit gond nélkül megevett, főleg reggel. Hát ezen a pénteken 10 ml-t
sem volt hajlandó megenni, hisztizett, kapálózott. Nem volt furcsa, csak marha
akaratos. El-elbóbiskolt, gondoltam, sebaj, majd egy óra múlva. Kelt is 8 körül
újra, de akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem evett akkor sem, de
nem ez volt a legnagyobb baj, inkább az az üres tekintet… Nem volt igazán
magánál. Közben furcsán fel is sikoltott néha, időnként összerezzent, pedig
csend volt, csak én voltam ébren, a férjem dolgozott, Lizus aludt még. A
pulzusát sajnos nem sikerült kitapintanom, így nem tudtam, ezzel van-e a baj,
minden esetre felívtam a gyerekorvost (nem vette fel) és a férjemet is
hazarendeltem. Nem hívtam mentőt, mert nem tűnt annyira vészesnek. Akkor még…
Közben felkelt Liza, így nyitott
ajtónál be-bemászkálva, de vele foglalkoztam, felöltöztettem, adtam neki
reggelit. Emi az ágyában feküdt, ugyanúgy volt. Mire hazaért a férjem, egyre
rosszabbnak tűnt a dolog, úgyhogy nem a hordozóba tettük és ügyeletre
indultunk, hanem mégis a mentőhívás mellett döntöttünk. Akkor már tényleg nem
volt magánál, össze-vissza álltak a szemei, furcsán megrándult néha és
fájdalmasan, riadtan sikoltott fel időnként. Megjött a mentő. Aztán a második.
És a harmadik is. Nem tudtak mit csinálni vele. Megmérték a pulzusát, 30-40
között volt, ez a 2 héttel azelőttivel ellentétben iszonyú alacsony volt, kb
harmada a normálisnak. Újraélesztésről beszéltek, meg örültek, hogy a
fájdalomra legalább reagál, hívták a mentőhelikoptert, de az sajnos nem ért rá,
úgyhogy hívtak Cerny mentőt. Közben betelefonáltak a GOKI-ba, ahol az
osztályvezető főorvos megerősítette, amiben addig is gyanakodtunk: a gyógyszere
túladagolásának pontosan ezek a tünetei. Gyomormosásnak értelme már nem lett
volna, bőven felszívodott a cucc, gyógyszert nem tudtak mit adni neki, még
ilyen picike tűjük sem nagyon volt. Kapott infúziót, meg telefonos tanácsra
valamit, amitől szállítható állapotba került. Közben ideért a Cerny is, így már
11 mentős toporgott a hálószobánkban az alig 2 hónapos kisbabánk körül. Amikor 50
körülire emelkedett a pulzusa, kivitték őt, mondták, hogy nem kell rohanni, de
lassan elindulhatunk majd utána ugyanoda, ahol legutóbb is volt.
Telefon anyukámnak, védőnőnek,
gyerekorvosnak, Cicc elindult, én igyekeztem Lizust megnyugtatni. Szegény órákig
csak a kezemben figyelte a sok mentőst, egész délelőtt nem játszott. Nem tudom,
mennyit fogott fel ebből az egészből, de nem is nagyon akart lemenni a földre,
biztosan érezte, hogy baj van. Főzni nem lett volna erőm, rendeltem ebédet
magunknak, kicsit kimentünk az udvarra, amíg vártuk. Közben több szomszéd is
odajött kérdezni, hogy mi volt ez a sok mentő (a fél utcát elfoglalta a 4
kocsi), megölelgettek, kicsit visszaadták az emberekbe vetett hitem. Cicc
telefonált, látta a picit, szarul néz ki, de él, beszélt a dadogós tündér
dokival, tuti túladagolás. A gyógyszert elvitték a mentővel, de nem nézték meg.
Elindult haza.
Egy hétig volt az intenzíven,
beállították neki az új gyógyszerét. Minden nap mentünk látogatni, hol csak a
férjem munka után, hol felpakolva Lizust is, az intenzívre úgyis csak egyesével
lehetett bemenni. Egyik nap jobban nézett ki, utána megint sápadtabb volt, majd
megint volt színe. Pár nap után kértek neki ruhát, az már bíztató volt, hiszen
addig egy szál pelusban volt. Enni evett szépen, azzal nem volt baj. Miután
lekerült a sima osztályra, beköltöztem hozzá, itt végre volt lehetőségem jobban
kifaggatni kedvenc kardiológusunkat. Azt mondta, felesleges lenne kivizsgálni a
gyógyszert, mert egy sima súlymérés nem oldaná meg a dolgot, hiszen vivőanyagot
is tesznek mellé, és ez nem ugyanaz minden patikában. Illetve egyértelmű is a
helyzet, még ha a kollégák igyekeztek is elsunnyogni a dolgot. Nekem pedig ez
elég volt. Hogy ő kimondta. Mert ez bizonyosságot adott abban, hogy nem én
rontottam el valamit, illetve, hogy a kicsi sem egy ilyen potenciálisan
bármikor összeomló baba, csak épp a gyógyszerész elcseszte az adagolást. Egy
szívgyógyszernél…
Majdnem 2 hét kórházi tartózkodás
után egy szerda délután Emília hazajöhetett. Harmadjára írtunk dátumot a „ma
jöttem haza a kórházból” babakártyára, helyet nem hagyva negyediknek. Közben
egy ismerős gyógyszerésszel beszéltünk az esetről, ő nagyon odafigyelve készíti
most az új gyógyszert, ugyanebben a por formában. A gyógyszertárat nem pereltük
be, hiszen attól semmi sem lenne jobb. Tudom, ezzel nem mindenki ért egyet, de
úgy gondolom, ha javítani nem lehet egy helyzeten, azon felesleges pattogni.
Nekem, a férjemnek és a lányoknak nem lenne jobb attól, ha esetleg kirúgnák a
felelőst. Attól se, ha pénzt kapnánk, mert lehet, hogy jobban haladnánk a ház
felújításával, vagy vehetnénk egy nagy játszóteret a kertbe a gyerekeknek, de
azt, ami történt, ez sem tenné jóvá. Nem érzem, hogy jobb lett volna, ha
bosszúvágyból tönkreteszem valaki karrierjét vagy akár egy céget. Tudnak az
esetről, a kórházból felhívták őket, de részemről fontosabb az, hogy végre
együtt vagyunk négyesben. Mert együtt vagyunk, élünk és jól vagyunk.
Emília 3 és fél hónapos. Remekül van, a gyógyszerrel
stabil, a legnagyobb ordítás közepette sem megy túlságosan fel a pulzusa. A rés
a szívén, ami a ritmuszavart okozza egyelőre ugyanakkora, de tündérdokibácsi bizakodó, szerinte
bezáródik egy éves korára. Ha oda is kell figyelni rá és sűrűn kontollra járni
meg minden reggel 8-kor beadni a gyógyszerét, emiatt pedig esetenként
felébreszteni, de jól van. Ügyes, erős, még nem volt 3 hónapos, amikor először
átfordult hasról hátra, szépen tartja a fejét, könyököl, érdeklődve nézegeti a
környezetét, különös tekintettel a nővérére. Nagyokat kurjongat, gőgicsél,
mosolyog, az éjszakát átalussza. Egy tökéletes kisbaba. 😊
nagyon izgultam a poszt elején, örülök hogy rendben van Emília! :)
VálaszTörlés