„Neked könnyű, mert van férjed.”
Annyiszor megkaptam már ezt a mondatot, és annyi helyről, hogy meg sem tudom
számolni. Kezdve a szingli barátnővel, folytatva a főiskolai tanárral,
befejezve a … vége lesz ennek valaha? Legutóbb kb 2 hónapja vágta a fejemhez
egy ismerősöm, hogy én hogy lehetek fáradt, hiszen itt van a férjem és segít.
És igen, nem tagadom, segít. Sokat. Rengeteget. Lizával bármit megcsinál azóta,
hogy hazahoztuk a kórházból, csak a szoptatást nem (szép is lenne… :D). A
házimunkákban is rengeteget segít, ha nem jutok el estig sem a főzésig, akkor
vagy a leányzót köti le, vagy a kajának áll neki, ha kell tereget, vagy
felsepri a morzsákat Liza pékárus étkezései után, és sokkal gyakrabban mosogat
nálam. Ha fáradt vagyok vagy szétrobban a fejem valami frontnak köszönhetően,
elküld pihenni és átveszi Lizust, amikor beteg voltam, elintézte, hogy
itthonról dolgozhasson és figyelt a kislányra meg engem is ápolt. Ettől
függetlenül nem gondolom, hogy könnyebb lenne az életem azért, mert ő is jelen
van benne, sőt…
Lassan 9 éve vagyunk együtt. Ez
még nem olyan sok, jó esetben még ennek sokszorosa áll előttünk, de azért nem
is a mézesheteinket töltjük már. Átmentünk rengeteg dolgon együtt, jón is,
rosszon is. Természetes, hogy mindeközben nem voltunk végig konstans boldogok
és rózsaszín felhőkön ugrándozók, de azt hiszem, ezt nem is gondolja senki.
Viszont úgy gondolom, akinek nincs ebben tapasztalata, az azt sem, mennyi munka
van abban mindkettőnk részéről, hogy most, majdnem 9 év elteltével ki merem
jelenteni, hogy szerelmesebb vagyok, mint a kapcsolatunk elején. Mert persze,
tök jó, hogy megoszlanak a házimunka és a gyermeknevelés feladatai két ember
között, de ha ez a két ember nem fektet kellő energiát a kapcsolatába, akkor
megette a fene az egészet.
Az első néhány évünk tényleg olyan
volt, mint a mesében, ha a külső tényezőktől eltekintünk. Nem kellett extra
energiákat belefektetnünk a kapcsolatunkba, egyszerűen működött, működtünk.
Aztán amikor már évek óta vártunk a gyermekáldásra, ugyanabban az albérletben
éltünk, amit egyikőnk sem szeretett igazán, és az égvilágon semmi változatosság
nem volt a napjainkban, volt egy hullámvölgyünk. Nem tartott sokáig, 2-3 hónap
volt maximum és nem is volt hangos, veszekedős, vagy reményt vesztett… Csak nem
volt olyan jó. Elkezdtük érezni, hogy ezért bizony tenni is kell és nem csak
élni egymás mellett a megszokott kis életünket. Előre kell lépni, vagy
legalábbis igyekezni ezügyben. Ekkor kezdtünk el házakat nézni, előkerült az
örökbefogadás gondolata, még az is megfordult a fejünkben (az enyémben legalábbis
:D), hogy be kéne csempészni az egyébként állatmentes albérletünkbe egy kis
kedvencet. Rengeteget beszélgettünk, többnyire irányítottan, de kettesben. Még
az esküvőnk előtt kaptunk egy hatalmas adag kérdést tartalmazó listát „amiről a
házaságkötés előtt feltétlenül beszélni kell” címmel, ezeket kinyomtattuk,
felcsíkoztuk és random elővettük esténként a dobozkát. Eleinte magunkról
válaszoltunk, de olyan is előfordult, hogy a másik helyett válaszoltunk aztán
kíváncsian vártuk, jól ismerjük-e egymást. Ez tök erőltetettnek hathat így
leírva, de szuper beszélgetésindító volt 1-1 kérdés és kifejezetten érdekes
dolgokat osztottunk meg egymással. Így visszagondolva, gyakorlatilag
lebonyolítottunk egy jó kis párterápiát magunknak. 😊
Szinte egyik pillanatról a
másikra jöttünk akkor helyre, észrevétlenül ültünk vissza a kis
boldogságbuborékunkba és újult erővel kezdtünk a jövőnkre koncentrálni. Nem
szeretem belemagyarázni minden hétköznapi dologba Istent, de úgy gondolom, nem
véletlen, hogy miután igazán helyreállt a házasságunk és a szerelmünk, pár
hónapon belül megfogant Elizabet. Át kellett mennünk egy ilyen völgyön ahhoz,
hogy később, amikor annyi kettesben eltöltendő időnk sem maradt, mint amennyi
akkor volt, már tudjuk, hogy könnyedén megoldunk bármi ilyesmi krízist, ha
mindketten akarjuk. Egyébként ez a kulcsszó szerintem az összes ilyen házassági
vagy kapcsolati problémánál. Ha csak én jöttem volna a hülye cetlijeimmel, a
férjem meg totál nem lett volna vevő a beszélgetésre, semmire nem mentünk volna
egymással. Akkor sem, ha én lettem volna érdektelen és ő hozta volna nekem
kilószámra a Raffaellot vagy a rózsacsokrokat. Nem lett volna értelme. Ehhez az
kellett, hogy mindketten biztosak voltunk a folytatásban és egymásban, és
mindketten tenni akartunk azért, hogy újra olyan boldogok és szerelmesek
legyünk, mint előtte. És valóban azok lettünk.
A második, és remélem, jó darabig
utolsó ilyen mélypontunk nem rég, nyár végén/ősz elején volt. Ez rövidebb volt
és talán kevésbé mély, de volt pár álomba sírós estém és a férjem is
kétségbeesetten nézte, mi történik. Nagyon igyekeztünk Liza születésének pillanatától
kezdve időt szánni kettőnkre és megtartani a házasságbéli szerepeinket az új,
szülői szerepek mellett. Részemről igyekeztem a kezdeti tejfoltos hálóingeken
és a matrica kisbabával a mellkasomon is nő maradni. Ha jól emlékszem, már a 6
hetes kontrollra is sminkben mentem és onnantól, hogy visszatért az
állóképességem és elkezdtem én is vásárolni járni, oda is feldobtam legalább
egy korrektor-szempillaspirál-krémes szemfesték-highlighter-rúzs kombót.
Esténként ha meg is beszéltük az aznapi történéseket Lizussal kapcsolatban, nem
csak ő volt a téma és - bár ez nem esett nehezemre -, a szexuális életünk is
hamar visszaállt a megszokottra, miután zöld jelzést kaptunk a kontrollon. 😊
A férjem is érzékeltette velem, hogy nőként (is) tekint rám, nem változtam
„csak anyává” a szemében.
Igyekeztünk tehát mindketten,
mégis eltávolodtunk picit. Nem volt veszekedés, nem volt még csak mosolyszünet
sem, csak épp az a kis plusz kezdett el hiányozni, ami nálunk mindig is
megvolt. Nem jött reggelente puszit adni, de nem azért, mert nem lett volna rá
igénye, csak tudja, milyen vacakul alszom és nem akart felkelteni. Én persze
zokon vettem. Nem mindig tudta megoldani, hogy eljöjjön velünk a védőnőhöz én
meg terhesen paranoiás vagyok, mert egyből vizualizálom, mi lesz, ha esetleg
rosszul leszek útközben, mi lesz Lizával, meg a picivel a pocakomban. De nem
azért nem jött, mert nem akart, hanem mert a – szerencsére már ex – főnöke egy
rugalmatlan majom volt. Nekem meg nem volt kedvem főzni, pedig már tudok
Lizustól, mert fáradt vagyok és amúgy is miért nekem kell, hiszen én is
lenyomtam ugyanúgy a napot, ráadásul én nem tarthatok kávé- vagy pisiszünetet
sem akkor, amikor akarok. Rengetegszer csinálta végig szegény az esti rutint
éhesen, mert csak akkor főztem, amikor már itthon volt és
fürdetett/vacsiztatott. Mindketten hülyén álltunk a dolgokhoz és ezt elkezdtük
érezni is.
Azt hiszem, ez főként rajtam
múlt, engem is viselt meg jobban és a megoldáshoz is nekem kellett helyretenni
magamban a dolgokat. Persze volt nagy beszélgetés, probléma-kivesézés, kinek mi
hiányzik, stb. De igazából onnantól, hogy az én lelkem megnyugodott, már semmi
probléma nem volt. Egyébként úgy látom, hogy gyerkőccel sokkal egyszerűbb
megoldani egy ilyen házassági problémát is. Mert amíg csak ketten vagyunk,
addig lehet nem beszélni, vagy nem összedolgozni, de onnantól, hogy van(nak)
itt még valaki(k), muszáj csapattá válni. A gyerekektől nem tilthatom el, mert
nekem épp nincs kedvem beszélgetni, róluk kell mesélni, hiszen ugyanannyi köze
van hozzájuk, mint nekem. Épp ekkor mentünk a 18 hetes genetikai UH-ra, semmi
kedvem nem volt vele menni, de meg sem fordult a fejemben, hogy ezt jelezzem
neki is. Hiszen Emília is ugyanannyira az övé, mint az enyém. A napi Lizáról
készült fotó- és videóadagot is megmutattam minden este, ugyanezen oknál fogva.
És azt hiszem, éppen ezek a kis esti mutogatások és „kötelező” programok
segítettek abban, hogy sokkal gyorsabban rendeződjön a kapcsolatunk. Mert
muszáj volt kommunikálni. Ahogyan pár éve, úgy most is észrevétlenül lettünk
újra boldogok és kiegyensúlyozottak. Igyekeztünk mindketten, sokat
beszélgettünk, leültünk filmezni akkor is, ha nem volt hozzá kedv vagy energia,
együtt megszerveztünk egy kis hosszúhétvégi kiruccanást, ahová még nem
100%-osan indultunk el, de ahonnan hazatérve már nem is emlékeztünk, hogy volt
itt bármi probléma az elmúlt hetekben. És most határozottan állítom, hogy a
csúcson vagyunk. Nem azért főzök délután, mert enni kell, hanem, hogy ne neki
kelljen ebben is segítenie. Ő sem azért jön haza előbb, mert én nyafogok, hanem
mert szeretne itthon lenni velünk. És nem azért beszélünk a lányokról, mert
kell, hanem mert imádjuk őket is meg egymást is és meg szeretnénk osztani
egymással mindent. És a random szívecskés vagy „szeretlek”-es sms-ek sem azért
íródnak, mert hátha segít, hanem mert ezt érezzük éppen. Nem tudom, most meddig
maradunk meg a rózsaszín buborékunkban, de azt igen, hogy ha ki is kerülünk belőle,
ugyanígy visszaugrunk majd. Mert mindketten akarjuk és mert amikor jó, akkor
nagyon jó. És ezért érdemes küzdeni.
Visszatérve a címre: nem,
határozottan nem könnyebb azért az életem, mert van férjem. Sőt, sokkal több
energiabefektetéssel jár az, hogy gondoskodjunk egymásról (is) és elég időt,
energiát fektessünk a kapcsolatunkba. Másik kérdés: jobb az életem vele? IGEN! Mert
ha meg is kell dolgozni érte, a legfantasztikusabb dolog érezni a szerelmet, az
összetartozást és azt a bizonyosságot, hogy ő mindig itt lesz velem. Mert ha
sok dologban nem is, de ebben biztos vagyok.
Ez az eddigi kedvenc blogbejegyzésem tőled...minden mondata igaz és őszinte. Köszönöm :)
VálaszTörlésteljesen megértem amit írsz, mi is hasonlón megyünk keresztül épp. ez a kérdéssor nincs meg véletlenül elektronikus formában? :)
VálaszTörlésÍrj nekem e-mailt, elküldöm. :) És kitartás, jó lesz!
Törlés