Régóta tervezgettem már egy olyan posztot, vagy posztsorozatot, ahol családalapítás témában írok. Rólam, illetve rólunk. Általánosságban nem is menne, hiszen bár olvasok én is hasonló témájú blogokat és cikkeket, nem gondolom, hogy túl sok tudás birtokában lennék a témában. Ez a kis sorozat tehát a mi babavárásunkról fog szólni. A reményeinkről és a reménytelenségről, a próbálkozásról, a feladásról, a félelemről, a tagadásról, a szerelemről, az örömről és a bánatról. Minden olyan érzésről, amin az utóbbi majdnem 6 évben átmentünk, és amin sajnos rengetegen átmennek. Fogadjátok szeretettel!

Mindketten hívő emberek lévén, amikor összejöttünk, szinte azonnal szóba került a családalapítás. Nem volt kérdés, hogy komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat, hiszen egyikőnk sem olyan személyiség, aki bárkivel összejön, csak azért, hogy legyen valaki. Én 18 voltam, ő 29, én végzős gimis, ő évek óta dolgozott, mégis valahol ugyanott tartottunk az életünkben. Ugyanaz volt a jövőképünk: kertesház, kutya, macska (na jó, neki kutya, nekem temérdek macska 😃 ), házasság, gyerekek. És bár akkor ez így nem lett kimondva, de tudtuk, hogy nem szeretnénk sokáig várni ezzel. Biztos sokaknak furcsa, hogy ilyen fiatalon már ezeken a dolgokon gondolkoztam, de még anno a kis alsó és felső tagozatos barátságfüzetekbe is mindig azt írtam, hogy 20 éves korom körül szeretnék férjhez menni és utána nagyon hamar babázni is, szóval nálam mindig ez volt a terv, vagy vágy, vagy nem is tudom, mi. Jövőkép, talán.

Szépen alakult a kapcsolatunk, egyre biztosabbak lettünk a másikban, olyannyira, hogy alig több, mint fél évvel a csodás februári első csók után, novemberben jött a lánykérés, és egy hatalmas IGEN, majd a következő szeptemberben az esküvő, két hatalmas igennel. :) Korábban úgy terveztük, hogy a főiskola elvégzéséig várunk a babagyártással (2 évem volt hátra), de valahol az esküvő környékén végül nagyjából egyszerre bukott ki belőlünk, hogy nem akarunk várni. Szerettem egyébként a főiskolát és vártam, hogy óvónéni lehessek, de nálam sosem a munka iránti vágy volt az első. Lehet mondani, hogy felelőtlen vagyok, azt is, hogy maradi, de nekem az a szimpatikus családmodell, amikor apuka dolgozik, anyuka meg otthon van a minél több gyerkőccel és vezeti a háztartást. Nem ítélkezek senki felett, de számomra, ha valaki anya, akkor az – ha megteheti – legyen is anya, és legyen ott a gyermekeinek bármikor, ne csak reggel 8 előtt és délután 4 után, meg hétvégente. Én így érezném jól magam, engem ez teljesen elégedetté tenne, számomra nem cél az x ledolgozott év és a szakmai sikerek. Én feleségként és édesanyaként szeretnénk sikeres lenni.

Szóval ahogy beindult a házasélet, elkezdődött az izgalommal és reményekkel teli várakozás/vágyakozás is. Meg az őrült terhességi teszt vásárlás. Nem görcsöltünk rá a témára, nem hőmérőztem, nem nézegettük a naptárt, nem vettem százas csomagokban az ovulációs teszteket és dokihoz sem mentem el előre, csak szerettük egymást és bíztunk benne, hogy egy fáradt, tejberizses műanyagba pisilős reggelen két csík lesz a vékony papírdarabon…

folyt. köv.