Ahogy a cím is sejteni engedi, a mai posztot nem
egyedül írtam. Sőt, sokkal inkább mondhatjuk, hogy csak hozzápötyögtem néhány
sort, illetve a stilisztikát összehoztam, a tartalmat pedig csak úgy kaptam.
Bloggerektől, barátoktól és rokonoktól egyaránt. Bevallom, nem egy sztori
elolvasása után törölgettem a könnyeimet, és remélem, ti is hasonlóan fogjátok
olvasni ezeket a történeteket. Lássuk is!
A kedvenc karácsonyi emlékem, nem egyetlen emlék csupán,
hanem inkább egy érzés, ami évről-évre kísért magával. Az öcsém és köztem
kilenc év van, így számomra a gyermekkori karácsonyok legnagyobb kincse az ő
karácsonyi csodájának a megőrzése volt. Hosszú évekig úgy zajlott a Szent Este,
hogy a nővéremmel megkötöttük a szaloncukrokat, édesapám beállította a fenyőt,
majd a családdal elmentünk a templomba. Templom után, ha volt hó, nem mentünk
haza mindannyian, hanem édesapám, az öcsém és én, elmentünk szánkózni.
Akkoriban még gyakori volt a fehér karácsony. Addig otthon szorgoskodtak az
Angyalok (nővérem és édesanyám), mi pedig piros pozsgás arccal értünk haza, a
megfelelő időpontban. Gyorsabban öltöztem át, mint az öcsém, így belopódzhattam
a szobába, ahol már állt a fa, meggyújtottam a gyertyákat, valamint a csillagszórókat
és megcsendíthettem a kis csengettyűt. Az öcsém "ajtóstól rontott a
házba" a hangra, így megbújhattam az ajtó mögött, onnan csodálhattam a
családdal együtt a fát, és a szeretetet, amit üzent. Mikor nagyobb lett,
örömmel újságolta egy csengetés után, hogy látott a résen át, és én vagyok az
Angyal. Nem szomorkodott, inkább örült, hogy szemfüles volt. Ezután már együtt
kötöttük a szaloncukrot, és együtt díszítettük a fát... nemsokára pedig nővérem
részéről megszülettek az unokahúgaink, így kialakíthattunk egy új
gyermeki-csoda hagyományt.
Betti felhívása, miszerint írjunk a kedvenc karácsonyi
emlékünkről, igazán felkeltette a figyelmemet. Pár évvel ezelőtt nem igazán
tudtam volna kiemelni egy karácsonyi emléket sem - persze az utóbbi 7 év
karácsonyai mind különlegesek számomra, mert Vele lehetek-, azonban 2013-ban
minden megváltozott, mikor új lakó költözött közénk - ugyanis ebben az évben
volt a kiskutyánk, Rony első karácsonya, ráadásul velünk élhette ezt meg. :)
Rony-t menhelyről hoztuk el, és azóta is mosolyogva emlegetjük, hogy az
időjárás aznap megnehezítette a dolgunkat. Az első karácsonyán hihetetlenül
elvarázsolt mindenkit, csak úgy csillogott a szeme, mikor a fán lévő díszeket
nézte, mikor a tűleveleket szimatolta - új volt neki minden, de látszott rajta,
hogy tudja, jó helyen van, és mindenki szereti őt. Nekem ez lett a kedvenc
karácsonyi pillanatom, illetve a kedvenc képem is róla. :)
Az én
legkedvesebb karácsonyi élményem a kisöcsém volt. (Aki mára másfél fejjel
magasabb nálam... :D ) 2002-ben édesanyám várandós lett. Nem tudtuk
előre, hogy hugi vagy öcsi érkezik-e, de vártuk. December 22-én már
meglehetősen izgultunk, hogy mikorra időzíti az érkezést. 23-án, ha jól
emlékszem délután környékén szólt anyukám, hogy azt hiszi ma lesz a napja. Este, olyan 6-7 körül indultak a kórházba. Bár lehet
az időpontokra rosszul emlékszem. Onnantól semmit sem tudtam. 23-án, éjszaka
megszületett a várva-várt kistesó. 24-én reggel apukám egy képpel jött haza a
kórházból. Egy nagyon nagy, kék-lila színű bébi volt rajta. Az első gondolatom
az volt, hogy ugye nem marad ilyen csúnya. :D Mivel 61 centivel és több, mint 4
kilóval született, ráadásul a köldökzsinór is a nyakára volt tekeredve, így
szegénykém elég megviseltnek tűnt az újszülött képen. 24-én a család igyekezett
elhitetni velem, hogy nem apu díszíti a karácsonyfát és nem ő csomagolja az
ajándékokat ,így a keresztszüleim vigyáztak rám, ameddig apu fáradtan, de
lelkesen igyekezett karácsonyt teremteni otthon. Furcsa volt, hogy először csak
ketten karácsonyoztunk, szerettem volna, ha anyuék is otthon lehetnek. Aztán
amikor megérkezett a család többi tagja, a megszokott módon karácsonyoztunk
tovább. De tudtuk, hogy abban az évben volt az egyik legszebb karácsonyunk. Nem
vagyunk összenőve, nem vagyunk olyan testvérek, akik kitalálják egymás gondolatait, de szeretjük egymást. Egy család vagyunk és összetartunk. Így karácsonykor
még jobban. Minden karácsony egy csodás ajándéka, mit együtt tölthetünk.
Még kicsi voltam, úgy 5 éves. A család akkoriban
mindig a nagyszüleimnél gyűlt össze Szenteste. Ott vacsoráztunk és
ajándékoztunk, ők a falu másik végén laktak. Édesanyámmal szokás szerint el is
mentünk hozzájuk. Az úton odafelé, majd este hazafelé is bámultam a
kivilágított fenyőket a házak ablakain keresztül. Mikor este hazaértünk, ott
állt a mi karácsonyfánk is a szobában, az asztalon. Ez számomra hatalmas
meglepetés volt és a mai napig nem tudom (igaz, sosem firtattam), hogy hogyan
került oda a „semmiből”, ugyanis mikor elindultunk, még biztosan nem állt ott,
pláne nem szépen feldíszítve.
KRISZTI
Decemberben a nagyszüleim minden évben megbízták a
szüleimet és az unokatestvéreim szüleit, hogy vegyék meg nekünk az ajándékokat,
amiket ők adnak majd nekünk. Így történt ez azon a télen is, amikor egyik
délután megtaláltuk, hol rejtőznek a karácsonyi csomagok. Nem voltak még
becsomagolva, csak egy nagy ajándéktáskában gyűltek. 12-14 évesek lehettünk és
a kíváncsiság miatt belekukkantottunk, kinek mit hoz majd a Jézuska.
Nagyjából mindenki be tudta azonosítani, mit fog
kapni, de nekem csak egy hajformázó jutott. Meglepett ugyan, hogy ilyen
"felnőttes" ajándékot kapok, de már láttam a lelki szemeim előtt a
begöndörített és kisimított frizurakölteményeimet. Alig vártam már, hogy
eljöjjön a nagy nap és kibonthassam a meglesett ajándékot.
A fa alatt ért a meglepetés: anyukám ajándéka volt a
hajformázó, én egy ennél is klasszabb játékot kaptam :-) Sajnos már nem
emlékszem, mi volt az, csak arra, hogy jobban örültem neki, mint annak amit
kilestem.
Azóta is sokszor nevetünk ezen az unokanővéreimmel.
Én 2007 telére emlékszem nagyon szívesen... illetve
egy részére, meg már így utólag leginkább. Ekkor költöztem el a családommal
városból vidékre, plusz abban az évben kezdtem meg a tanulmányaimat Bécsben
(kollégiumban laktam az első évben, fúj.), így elég stresszes volt ez az idő az
új szituációk miatt. Ha ez nem lenne elég, még a barátommal is szakítottunk
november környékén és nagyon megviselt a dolog. Emlékszem, hogy ültem az új szobámban,
ami tulajdonképpen a karácsonyi ajándékom volt és talán épp néztem a tévét,
amikor hatalmas pelyhekben kezdett el hullani a hó és egész este esett.
Elmentünk anyáékkal sétálni vacsora után a hatalmas hóban, kicsit felfedeztük
az új falunkat és valamiért a sok rossz ellenére totál nyugodtan éreztem magam.
Olyan volt, mintha az univerzum akarta volna velem ott és akkor tudatni, hogy
az, ami most van, nem végleges. Aztán láss csodát, minden sikeresen is alakult:
találtam egy jobb lakhatási lehetőséget Bécsben, azóta sikeresen elvégeztem az
egyetemet is, munkát találtam és ami a legfontosabb, újra együtt vagyok a
barátommal, akivel akkor szakítottunk. Azóta együtt lakunk, most fogunk lakást
venni és nekünk van a legédesebb kutyánk (gyerekpótlékunk) a világon. Ezzel
leginkább azt szeretném mondani, hogy soha sem szabad feladni, legyen bármilyen
rossz is nekünk, az idő mindent megold...ahogy ez velem is megtörtént. Néha
erre magamat is emlékeztetnem kell, talán így, hogy írásos nyoma lesz,
könnyebben fog menni a pozitívabb hozzáállás. :)
Ez az emlék már hagyomány nálunk, de engem mindig
megérint és szeretem, ragaszkodok hozzá.
A nagypapám 28 évig élt a családunkkal, minden
karácsonyt együtt töltöttünk, egy asztalnál. Én már csak őt ismertem a
nagyszüleim közül, 6 éves voltam, amikor meghalt. Mindig emlegettük
karácsonykor a nagyszülőket a felidézett történeteken keresztül, így Anyukámnak
köszönhetően azóta minden évben plusz egy terítékkel többet tesz ki
karácsonykor, hogy bármelyik nagyszülő is gondolná úgy, hogy "meglátogat
minket": legyen helye az asztalnál és gondoltunk rá, velünk van ilyen
formában, része a családnak. Lehet csak egy tányér vagy máskor egy gyertya, de
a mögöttes tartalom sokkal több és szívmelengető! :)
2011 karácsonya volt a legszívszorítóbb, egyben pedig
a legmeghittebb karácsonyom. Sokak számára az, ha karácsonykor kell búcsút
vennünk valakitől, aki nagyon sokat jelentett nekünk, egy tragédiával ér fel.
Ez az életemben sem lett volna másképp, csak hogy a mamám sosem fogta fel
tragédiaként a dolgokat. Folyton mosolygós és életvidám maradt, bármi történt
körülötte. Nálunk ő volt az, aki közrefogta a családot, s ez a hagyomány azóta
is fennmaradt. Számomra ő a karácsonyi angyal, akire mindig szeretettel
gondolok vissza, s ő az, aki miatt azt a bizonyos karácsonyt a
legkülönlegesebbnek tartom.
Karácsonyi bébiként nekem a karácsony egy hatalmas
ünnep volt, mert szinte mindenkinek e körül voltak megünneplendő dolgai. Aztán
2 évvel ezelőtt először életemben távol kerültem otthonról karácsony idején,
ugyanoda, ahol most is vagyok. Kicsit olyan érzés, mintha távolra kerülnék az
ünneptől is, hiszen itt Oroszországban januárban ünnepelnek. 2 éve nagy
karácsonyfakeresgélés közben voltam, sikerült egy párszáz forintos műfenyőt
beszerezni néhány gömbbel. 24-én a barátaimmal mentünk egy nagy szórakoztató
parkba, életem legjobb szülinapja volt, másnap pedig egyedül karácsonyoztam.
Főztem egy egyszerű ebédet és Anasztáziát néztem. Az ember ahogy idősödik, úgy
értékeli át az ünnepeket. Én most már belül karácsonyozom.
MAMIKA - vajon kitől örököltem a bőbeszédűségem? :D
Legemlékezetesebb karácsonyom?
Nehéz kérdés, hiszen minden évben más,
másért gondolok vissza rá szívesen.
Gyermekkoromban még nem ez a rohanós,
elektronikus világ volt. Akkor az illatok, a színes csillogás, az izgalmas
titkolózás dominált. Én voltam a karácsonyfa díszítője, nem is lehetett
bekukkantani addig a nappaliba, amíg el nem készült a remekművem. A
felcímkézett ajándékokat is én osztottam ki a családtagoknak és mindannyian
kíváncsian, türelemmel vártuk meg azok felbontását. Együtt örültünk minden
apróságnak.
Később, amikor édesanya lettem a
legemlékezetesebb gyermekem első karácsonya volt. Nem a csecsemő-korira
gondolok, hanem az első életévének betöltését követő karácsonyra. Úgy gondolom,
Bettina számára nem az ajándékon volt a hangsúly (én sem emlékszem már
pontosan, mit is kapott akkor), hanem a karácsonyfán, ami teljes pompájában a
semmiből ott termett a szoba közepén. Újdonsült szülőként nem is gondoltam,
hogy probléma lehet abból, ha kettesben hagyom őket (a fát és leányomat)
ismerkedni. Csak néhány perc kellett ahhoz, hogy – legnagyobb meglepetésemre –
összebarátkozzanak, mire visszatértem már csak egy sok szaloncukor papírtól
éktelenkedő fát és egy rendkívül maszatos, csokoládémázas gyermeket találtam a
tett színhelyén. ☺
Tapasztalt anyukaként ezután sokáig
szaloncukorpapírba csomagolt dió került a karácsonyfára. ☺
Sok szép élményem fűződik még a karácsony
ünnepéhez: hónapokig tartó lakásgondunk megoldásaként éppen december 24-én
vehettük birtokba új otthonunkat, gyülekezetünk templomépítése időszakában az
első istentiszteletet szenteste tarthattuk saját templomunkban. Ezek soha el
nem múló emlékek.
Most pedig az okozza a legnagyobb
izgalmat, hogy – bár nyüzsgés és rohanás közepette –, de igyekszünk valami nem
mindennapival megajándékozni szeretteinket. Lehetne ez ajándékvásárlás is (és
nem maradt ki ez sem), de én mindig többre tartottam a saját készítésű dolgokat
és erre tanítom a gyermekeimet is. Időt és energiát csak abba fektetünk,
ami/aki igazán fontos számunkra, ezzel mutathatjuk ki legjobban szeretetünket.
Ennek szellemében találta ki kisebbik lányom már egy évvel ezelőtt, hogy
teljesíti nővére egyik vágyát, készít neki egy óriás mackót. Idén tehát ketten
összefogtunk a megvalósításnak. Nem is tudtuk, mekkora fába vágtuk a
fejszénket, hiszen az utolsó pillanatig dolgoztunk azon, hogy elkészüljön.
Reméljük, olyan nagy lesz az öröm is, mint amilyen a mi lelkesedésünk és
kitartásunk volt az elkészítésében.
A végén pedig jöjjön a saját kedvenc
karácsonyom. Nem tudom, mi miatt, de a gyerekkori karácsonyok úgy ahogy vannak,
kimaradtak. Nem emlékszem sem ajándékra, sem hangulatra, még csak a fák
díszeire sem. Olyan apró momentumok beugranak, hogy anyukám pl mindig eltette a
szaloncukor papírokat és diót csomagolt bele, hogy ne lopkodjuk (lopkodjam)
le az összeset idő előtt a fáról. Arra is emlékszem, hogy Rékáékhoz hasonlóan
nálunk is volt csengettyű, ami a Jézuska érkezését jelezte, azonban a
legkedvesebb téli történetem a Télapóhoz kötődik. Egyszer az oviban a szokásos
Télapó-látogatáson ugyanis 2 csokimikit kaptam. A szokásos körben ülés, éneklés
együtt és külön-külön is volt, majd jött az ajándékosztás. Valahogy úgy
alakult, hogy volt egy kimaradó csomag, ami valamilyen, akkor kicsit sem
átlátszó módon hozzám került. Meg voltam róla győződve, hogy azért történt így,
mert én vagyok/voltam a legszebb, a legokosabb, a legszuperebbül éneklő, meg
hát amúgy is, ki, ha nem én? :D Csak évekkel később, már a halála után tudtam
meg, hogy a nagypapám volt az. Hihetetlen, hogy nem ismertem fel, és bár a
legszebbségembe, -okosabbságomba és -szeretnivalóságomba vetett hitem
megingott, mégis a legszebb ünnepi emlékem, mert bizony akkor, abban a
helyzetben és szituációban, a Télapónak valóban én voltam a legek legje. :)
Nektek mi a kedvenc karácsonyi emléketek?
3 órát eltöltöttem a stilisztikával és NEM állt be sehogy sem egyforma színre ez a vacak... Mindent megpróbáltam. Sajnálom. :(
Csodálatos volt olvasni ezeket a valódi karácsonyi történeteket. Egyetlen film sem képes visszaadni azt a hangulatot, amit a saját, megélt karácsonyaink adnak. Mindegyik történet szívet melengető volt a maga módján, de talán Nóri élménye a plusz terítékkel nagyszülei számára, az volt a számomra legmelengetőbb :)
VálaszTörlésÉn is imádtam olvasni, ahogy jöttek sorban az e-mail-ek. :) Nekem Gabi sztorija a kedvencem, mivel maga a karácsony is a születésről szól, mindig extrán meghat, ha ilyenkor születik valaki.
Törlés