Kicsi lány, nagy baj #1


2019. február 7-én délelőtt megszületett Emília. Csodás arany(fél)órák volt hármasban, majd Cicc elment Elizabetért, mi pedig úgy, ahogy voltunk, összebújva, átkerültünk a gyermekágyas osztályra. Még mielőtt felkelhettem, segítettek mellre tenni őt, szépen, erősen szopizott, erősebben, mint amire Lizától emlékeztem. Nekem az első felállás sem fájt vészesen, egyedül le tudtam zuhanyozni azonnal, csak a bugyim felvételében kellett segítséget kérnem. Ezután egész jól mozogtam, anno kb egy hetes heggel voltam annyira aktív, mint most már az első este. El sem vitték a kislányt tőlem, kértem, hogy ne és látták is, hogy jól vagyok. Bár protokoll szerint csak kedden mehettünk volna haza, sikerült megfűzni a műtétet végző orvost, hogy hadd mehessünk hétfőn, hiszen jól vagyunk. Így is lett. Emília alig fogyott valamit, a tejem ömlött, én tök jól mozogtam, ő pedig a gondos vizsgálódás végén „tökéletes kisbaba” címszóval kapta meg a zárójelentését. Másnap a gyermekorvosunk is meglátogatott, ő sem észlelt semmi eltérést, így teljes nyugalomban éltük a gyermekágyas mindennapokat: mi Emivel fetrengtünk az ágyban, szopizott, büfizett, pihengetett a mellkasomon, éjjel szépen az ágyában aludt, és egyetlen hajnali keléssel boldogított csak minket. Liza jól fogadta, simogatta, mosolygott rá, érdeklődve nézegette. Engem is viszonylag hamar elfogadott újra, csak az első 1-2 nap során duzzogott, amiért itthon hagytam őt napokra.







Kb 2 hete voltunk itthon, amikor Emília elkezdett furcsán viselkedni. Szörcsögött, az orrából pedig sűrű váladékot szívtunk, mérges is voltam magamra, amiért nem szeparáltam el őket Lizával, hiszen ő is taknyos volt, mikor hazajöttünk a kórházból. Az orrfolyást leszámítva nem tűnt betegnek a pici, szépen evett, aludt, nézelődött. Aztán elkezdett nem enni. Igyekeztem gyakrabban mellre tenni, de valamiért nem kellett neki, ami az elején még nem okozott aggodalmat, front volt, szél volt, ráadásul ez a kis nátha is volt neki, nekem sincs étvágyam, ha beteg vagyok, a frontokat pedig Lizus is nehezen viselte ilyen piciként. Amikor már második napja nem evett rendesen és kezdett bágyadt, sápadt lenni, akkor már azért megijedtünk, így este elvitte az apukája Vácra, az ügyeletre. Nem gondoltuk, hogy nagy baj lenne, de féltünk, nehogy kiszáradjon itt a nagy étvágytalanságban, meg hát csak jobb, ha látja orvos, hiszen nagyon picike még. Azt hiszem, életünk egyik legjobb döntése volt bevinni őt, mert tényleg nem volt jól. Nagyon nem.


A náthára igazából nem is mondtak semmit, kiszáradás szélén sem állt, vagy legalábbis nem vészesen, azért igyekeztünk tömni őt valamennyire. Viszont a pulzusa borzasztó magas volt, 200 felett stabilan, 300-as kiugrásokkal (100-160 közt a normális). Próbáltak vénát szúrni neki, hogy kapjon infúziót, de nem sikerült, gondolom a kevés folyadék miatt. Kapott egy kis tápszert, közben hívtak neki újszülött mentőt és miután a mentős sem talált vénát, gyakorlatilag padlógázzal indultak el vele Pestre, a Kardiológiai Intézetbe (innentől GOKI). Cicc hazajött, összeszedtünk neki pelust, popsitörlőt, én fejtem anyatejet, aztán ment is utána a cuccokkal. Én nem tudtam menni, Lizát az éjszaka közepén sem itthagyni, sem lepasszolni nem tudtuk volna. Életem legrosszabb éjszakája volt, arra várni, hogy hívjon a férjem, izgulni mindkettejükért, mert sem a duplaannyi szívverés, sem a hajnalban, nulla alvással és nyilván nem jó idegállapotban vezetés nem túl biztonságos, közben halkan sírni, hogy Liza ne ébredjen fel… Hát nem élveztem.


Kb 2 órával Cicc elrobogása után jött a telefon, Picurka intenzíven, csövek mindenhol, de a pulzusa már rendben van, kapott gyógyszert, meg infúziót is, így a folyadék is pótolva van. Okokat nem mondott senki. A doki jófej, de szűkszavú, dadog, így lassan beszél és nehéz kérdezni tőle, de látszik, hogy profi és kedves is. Nem mondom, hogy megnyugodtam, de az, hogy stabilizálódott valamelyest, mindenképp jó hír volt. Meg az is, hogy a férjem túlélte a beutat. Ő ekkor pici látogatás és simi után el is indult haza. Szerencsére egyben hazaért, reggel pedig indultak a telefonok, szóltunk anyukámnak, hogy vigyázni kéne Lizára, a védőnőnek, hogy ne jöjjön látogatni (másnapra vártuk), és a gyermekorvost is próbáltuk hívni, de nem vette fel (később kiderült, szabin volt a héten).


Így nézett ki az első látogatásunkkor.



Délután kisebb sokként ért, amikor felmentünk a harmadikra, de ott a nővér közölte, hogy Emília már nincs ott. Hála Istennek, ez jót jelentett, annyira jól reagált a gyógyszerre, hogy kora délután le is küldték őt a sima gyermekosztályra. Tappancsok a mellkasán, cső a nyakában, de a folyamatos monitorozást leszámítva jól volt, evett, aludt, a csövet is csak a biztonság kedvéért kellett még megtartani. Az étvágya nem volt túl jó, konkrétan tömni kellett, a hét folyamán gyomorszondát is kapott, mert nem volt hajlandó megenni az adagját. Ide már vittünk be saját ruhát, pokrócot, cumisüveget, szundikendőt, igyekeztünk minél otthonosabbá tenni a kiságyat. Hétvégére be is költöztem hozzá, kihasználva a mostanság oly’ nagy hírnévnek örvendő fotelágyat (egyébként egész kényelmes), etettem, fürdettem, megtanultam a gyógyszert beadni neki.


6 nap után, március 4-én, hétfőn hozhattuk haza. Bár nem voltunk nyugodtak, hiszen nincs rendben a szíve, de műtétről szó sem esett és minden orvos, akivel beszéltünk, azt mondta, hogy ezt a problémát simán kinövi 1-2 éven belül és azt leszámítva, hogy gyakran lesz kontroll és kapnia kell a ritmusszabályozót 8 óránként, nem igényel extra odafigyelést…

Örökkékékazég

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)