Szülők lettünk #12 - Vajon lesz még kisbabánk?


Akik régebb óta követnek, vagy esetleg visszaolvasták a babavárós sorozat részeit, azok tudhatják, hogy Liza elég lassan fogant meg. Nem mondom, hogy nehezen, hiszen semmi extra dolgot nem tettünk érte, csak szerettük egymást, imádkoztunk és nagyon, nagyon vártuk. Pár hónap híján 6 évet vártunk rá, ami elég sok kérdést felvetett bennünk a tesó-témát illetően. Sok gyereket szeretnénk, ezt kb az első randin megbeszéltük és Elizabet sem tántorított el bennünket, pedig anyukám 5 gyerek után is meglepődött rajta, hogy hogy lehet ennyire aktív, nyafka és folyamatos közelséget igénylő. Szóval bár (ha csak nem lesznek hármasikreink hamarosan) a „30 előtt 4 gyerek” tervemből úgy tűnik, kicsúsztunk, de még így is bőven van időnk babákat „gyártani”.




Van időnk, mégis kimondatlanul is lebeg a fejünk felett, hogy vajon menni fog-e? Hogy ha 20 és 25 éves korom között nem sikerült, akkor most, még idősebben, sokkal kevésbé kipihenten, akár szoptatás közben vajon sikerülhet-e egyáltalán. Vajon segített-e Liza a testemnek abban, hogy tudja, mi a dolga? Vajon megbízik-e bennünk Isten annyira, hogy újra megajándékozzon minket a csodával? És sajnos az is felmerül, hogy vajon bírni fogja-e a méhem a császár után? (Ráadásul mindenképpen VBAC a terv, programcsászárba ha mindenki nekem esik, sem megyek bele, amíg az egészségünk nem forog kockán.) 


Bennünk van a félelem, de mégis, mindketten elképzelhetetlennek tartjuk, hogy Elizabet egyke maradjon. Ahogyan az is annak tűnt anno, hogy sosem lesz gyermekünk, éreztük, hogy sikerülni fog. Az örökbefogadás bennem még él(ne), mint lehetőség, hiszem, hogy tudnék ugyanúgy szeretni más által ránk bízott gyermekeket is, mint az általam kihordottat (de utálom ezt a szót). Viszont a férjemben már nem vagyok biztos. Akkora a szerelem kettejük közt, és annyira szereti nézegetni, hogy melyik szögből éppen kire hasonlít… Imádja, hogy a saját lánya, imádta a várandósságomat, imádja, hogy mennyire hasonlít az arca az enyémhez. És őszintén? Én is. Tényleg nagyon szívesen örökbefogadnék, de most valahogy erősebb az önző énem. Szeretnék még terhes lenni, hiszen imádtam minden pillanatát. Jó, a vérvételeket nem, meg a durván vizsgáló taplót sem, aki a 36 hetes kenetet levette. De ezeket leszámítva, gyakorlatilag tavaly április közepe óta a föld felett járok jó pár centivel.


Anno velem is az volt, amit más teherbe esni vágyó nőknél látok/hallok/olvasok. Bebeszéltem magamnak a 6 év során mindenféle hányingert, növekvő hasat, feszülő mellet, előfordult még vélt magzatmozgás is, amik persze csak a beleim voltak… Aztán amikor valóban terhes voltam, annyira nem volt semmi klasszikus tünetem, hogy észre sem vettem a 7. hétig. :D Ami akkor gyanús lett (az elmaradt vérzésen felül), az a brutális pisilési inger. Soha annyit nem pisiltem, még a végén, amikor már nem hormonális oka volt ennek, hanem Liza ugrált a hólyagomon, akkor sem. 1-1 szédülés meg szagundor talán volt, de épp melegedett az idő, én 25 fok felett már szenvedek alapállapoton is, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.


Ahogy most sem. Hetek óta 30 fok van, Liza folyton igényli a társaságomat, persze, hogy elfáradok és meg-megszédülök. Mivel már 5-ször eszik egy nap a szopikon felül, igyekszem minél többet inni, hogy maradjon tejem a kevesebb inger ellenére is, mert kb. 1 éves korig nagyon fontosnak tartom, hogy hozzájusson az anyatejben lévő vitaminokhoz és immunanyagokhoz. Több ivás = több pisi, egyértelmű. Az utóbbi pár hétben sokkal érzékenyebbek lettek a melleim, mostanában tud fájni a szoptatás, de nem mindig, és mivel folyamatosan erősödik a Manci, kezd harapni és agresszívebben táplálkozni, persze, hogy megérzem az intenzívebb szívást. Az, hogy nem jött meg, pedig a „szülés” óta tök rendszeres volt, már furi, de egy hét késésnél a teszt negatív lett, szóval sajnos ismét csak bebeszéltem magamnak a dolgokat. Azért biztos, ami biztos, hozattam a férjemmel 3 hét késésnél is egy tesztet, az eredményt pedig azt hiszem, már sejtitek a furfangosnak szánt, de nagyon átlátszó magyarázkodás ellenére is: ismét kisbabát várunk! 😊



Ha ezt olvassátok, akkor már tuti, hiszen a 12. hét előtt ezúttal sem szeretném elkotyogni a családot és a közeli barátokat leszámítva, orvos nélkül pedig csak a hármunk, vagyis négyünk titka ez a picike a hasamban. Ha jól számolok, január végén (febr. elején) érkezik. Liza még 14 hónapos sem lesz akkor. Brutális lesz az első fél- egy év, de utána, ha összenőnek… Istenem, de várom! 💓

Örökkékékazég

2 megjegyzés:

  1. De jó!!! Nagyon gratulátok!!! :))
    Én január végére várom az első babánkat, mi 9 hónapig vártunk rá, ami rettentő soknak tűnt, de amikor olvasom, hogy valaki évekig...hát akkor mindig elszégyellem magam, hogy mit szomorkodtunk azon a pár hónapon...
    A lényeg, hogy nagyon-nagyon gratulálok!! :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, akkor egyszerre szülünk majd! Gratulálok én is! :) Egyébként szerintem az évekig várakozásban is az eleje a legnehezebb, pont ez a 8 hónap-1 év közötti időszak. Utána már könnyebben elengedi az ember és próbálja élni az életét. :)

      Törlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)