Akik régebb óta követnek, vagy
esetleg visszaolvasták a
babavárós sorozat részeit, azok tudhatják, hogy Liza elég lassan fogant meg. Nem
mondom, hogy nehezen, hiszen semmi extra dolgot nem tettünk érte, csak
szerettük egymást, imádkoztunk és nagyon, nagyon vártuk. Pár hónap híján 6 évet
vártunk rá, ami elég sok kérdést felvetett bennünk a tesó-témát illetően. Sok
gyereket szeretnénk, ezt kb az első randin megbeszéltük és Elizabet sem
tántorított el bennünket, pedig anyukám 5 gyerek után is meglepődött rajta,
hogy hogy lehet ennyire aktív, nyafka és folyamatos közelséget igénylő. Szóval
bár (ha csak nem lesznek hármasikreink hamarosan) a „
30 előtt 4 gyerek” tervemből úgy tűnik, kicsúsztunk, de még így is
bőven van időnk babákat „gyártani”.
Van időnk, mégis kimondatlanul is
lebeg a fejünk felett, hogy vajon menni fog-e? Hogy ha 20 és 25 éves korom
között nem sikerült, akkor most, még idősebben, sokkal kevésbé kipihenten, akár
szoptatás közben vajon sikerülhet-e egyáltalán. Vajon segített-e Liza a
testemnek abban, hogy tudja, mi a dolga? Vajon megbízik-e bennünk Isten
annyira, hogy újra megajándékozzon minket a csodával? És sajnos az is felmerül,
hogy vajon bírni fogja-e a méhem a császár után? (Ráadásul mindenképpen VBAC a
terv, programcsászárba ha mindenki nekem esik, sem megyek bele, amíg az
egészségünk nem forog kockán.)
Bennünk van a félelem, de mégis,
mindketten elképzelhetetlennek tartjuk, hogy Elizabet egyke maradjon. Ahogyan
az is annak tűnt anno, hogy sosem lesz gyermekünk, éreztük, hogy sikerülni fog.
Az örökbefogadás bennem még él(ne), mint lehetőség, hiszem, hogy tudnék
ugyanúgy szeretni más által ránk bízott gyermekeket is, mint az általam
kihordottat (
de utálom ezt a szót). Viszont a férjemben már nem vagyok
biztos. Akkora a szerelem kettejük közt, és annyira szereti nézegetni, hogy
melyik szögből éppen kire hasonlít… Imádja, hogy a saját lánya, imádta a
várandósságomat, imádja, hogy mennyire hasonlít az arca az enyémhez. És
őszintén? Én is. Tényleg nagyon szívesen örökbefogadnék, de most valahogy
erősebb az önző énem. Szeretnék még terhes lenni, hiszen imádtam minden pillanatát.
Jó, a vérvételeket nem, meg a
durván vizsgáló taplót sem, aki a 36 hetes kenetet levette. De ezeket leszámítva,
gyakorlatilag tavaly április közepe óta a föld felett járok jó pár centivel.
Anno velem is az volt, amit más
teherbe esni vágyó nőknél látok/hallok/olvasok. Bebeszéltem magamnak a 6 év
során mindenféle hányingert, növekvő hasat, feszülő mellet, előfordult még vélt
magzatmozgás is, amik persze csak a beleim voltak… Aztán amikor valóban terhes
voltam, annyira nem volt semmi klasszikus tünetem, hogy észre sem vettem a 7.
hétig. :D Ami akkor gyanús lett (az elmaradt vérzésen felül), az a brutális
pisilési inger. Soha annyit nem pisiltem, még a végén, amikor már nem
hormonális oka volt ennek, hanem Liza ugrált a hólyagomon, akkor sem. 1-1 szédülés
meg szagundor talán volt, de épp melegedett az idő, én 25 fok felett már
szenvedek alapállapoton is, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.
Ahogy most sem. Hetek óta 30 fok
van, Liza folyton igényli a társaságomat, persze, hogy elfáradok és meg-megszédülök.
Mivel már 5-ször eszik egy nap a szopikon felül, igyekszem minél többet inni,
hogy maradjon tejem a kevesebb inger ellenére is, mert kb. 1 éves korig nagyon
fontosnak tartom, hogy hozzájusson az anyatejben lévő vitaminokhoz és
immunanyagokhoz. Több ivás = több pisi, egyértelmű. Az utóbbi pár hétben sokkal
érzékenyebbek lettek a melleim, mostanában tud fájni a szoptatás, de nem
mindig, és mivel folyamatosan erősödik a Manci, kezd harapni és agresszívebben
táplálkozni, persze, hogy megérzem az intenzívebb szívást. Az, hogy nem jött
meg, pedig a „szülés” óta tök rendszeres volt, már furi, de egy hét késésnél a
teszt negatív lett, szóval sajnos ismét csak bebeszéltem magamnak a dolgokat.
Azért biztos, ami biztos, hozattam a férjemmel 3 hét késésnél is egy tesztet,
az eredményt pedig azt hiszem, már sejtitek a furfangosnak szánt, de nagyon
átlátszó magyarázkodás ellenére is: ismét kisbabát várunk! 😊
Ha ezt olvassátok, akkor már tuti, hiszen a 12. hét
előtt ezúttal sem szeretném elkotyogni a családot és a közeli barátokat
leszámítva, orvos nélkül pedig csak a hármunk, vagyis négyünk titka ez a picike
a hasamban. Ha jól számolok, január végén (febr. elején) érkezik. Liza még 14
hónapos sem lesz akkor. Brutális lesz az első fél- egy év, de utána, ha összenőnek…
Istenem, de várom! 💓
De jó!!! Nagyon gratulátok!!! :))
VálaszTörlésÉn január végére várom az első babánkat, mi 9 hónapig vártunk rá, ami rettentő soknak tűnt, de amikor olvasom, hogy valaki évekig...hát akkor mindig elszégyellem magam, hogy mit szomorkodtunk azon a pár hónapon...
A lényeg, hogy nagyon-nagyon gratulálok!! :)))
Na, akkor egyszerre szülünk majd! Gratulálok én is! :) Egyébként szerintem az évekig várakozásban is az eleje a legnehezebb, pont ez a 8 hónap-1 év közötti időszak. Utána már könnyebben elengedi az ember és próbálja élni az életét. :)
Törlés