Szülők lettünk #3 - 11+1 dolog, amit jó lett volna tudni a császármetszés előtt



Bár sokan félnek a természetes szüléstől, szerintem a várandós nők nagy százaléka ezt tartja ideális megoldásnak a babája születésével kapcsolatban. A felépülés sokkal gyorsabb, a tejtermelés elvileg hamarabb beindul, és nincsen sok orvosi beavatkozás. Illetve, ahogy a hétköznapi elnevezés is mutatja: ez a természetes. Én is így voltam ezzel. Őszintén szólva 1-2 kósza pillanatot leszámítva, bele sem gondoltam a 9 hónap során, hogy Elizabet műtéti úton jöjjön a világra, valahogy nem volt ilyen opció a fejemben. Egészen addig, amíg kb 16 óra vajúdás után el nem kezdtem azt érezni, hogy ha ennek záros határidőn belül nem lesz vége, akkor Liza félárva kislány lesz. Amikor nagyjából 3 órával később kimondta egy orvos, hogy „ebből sajnos császár lesz”, az már igazi megváltás volt akkor. Bele sem gondoltam hirtelen, hogy mi fog történni a műtőasztalon, és utána, egyszerűen örültem, hogy hamarosan vége lesz a szenvedésemnek és persze, hogy hamarosan megnézhetem magamnak, ki bújkált odabent az elmúlt 9 hónapban. Bár nem éltem át extra szenvedést, és az egész sokkal kevésbé volt rossz, mint amilyennek korábban elképzeltem, azért értek meglepetések…





1. A gerincbe beadandó érzéstelenítéshez elhelyezkedni, fájások közepette, nem egyszerű. Mire eljutottunk odáig, hogy felülhettem a műtőasztalra, kétpercenként jöttek a több, mint egy percig tartó fájások. Gyakorlatilag egybefüggően görcsöltem, úgy, hogy lehetetlen volt nyugton maradnom. Az injekciót ettől függetlenül úgy adják be, hogy mozdulatlanul kell homorítani a hátát az embernek, lehajtott fejjel, leeresztett vállal. Utóbbi kettővel nem is volt probléma, de hogy mégis hogyan kellene kinyomni a hátam, miközben azon vagyok, hogy minél inkább összehúzzam magam a görcsölő hasammal, ami amúgy hatalmas, ergo össze se tudok görnyedni… és akkor még meg se mozduljak. Hát, minden elismerésem azoké a nőké, akik vajúdás közepette, elsőre meg tudják csinálni ezt a mutatványt. Kb. az 5. szúrás sikerült végre, abba már csak utólag gondoltam bele, hogy ha nagyobbakat rángok, akár meg is bénulhattam volna egy rossz helyre történt döfködés következtében… 


 2. Tök jó, hogy előttem van a lepedő műtét közben, így nem látom magam széttrancsírozva, de egy füldugó sem ártana. Én extrán nyafka vagyok, ami az orvosi dolgokat illeti. Nem bírom a tű látványát, képes vagyok megfutamodni egy sima labortól, de még a vérnyomásmérő látványától is úgy beparázok, hogy azonnal feljebb ugranak az egyébként alacsony értékeim. Nem bírom a kórház és a betegek látványát sem, azért is jártunk végig magándokihoz, hogy elkerülhessem az épületet. Sorozatokban és filmekben is nehezen viselem a kórházi, vagy betegséggel kapcsolatos jeleneteket, általában nem csak a kép, de a hang miatt is. A műtét első néhány percében nem volt ezzel problémám, egyrészt élveztem, hogy végre nem görcsöl a hasam, ami majd’ egy nap után igazi megváltás volt, másrészt csak a kislányunkra tudtam gondolni, hogy vele minden rendben legyen, a mekoniumos magzatvíz okozta fertőzésveszély ellenére is. Őt nagyon hamar kikapták, és el is vitték, sajnos én nem láthattam maszatosan, frissen, mert sietni kellett. Innentől borzasztóan zavaróak voltak a hangok. A szörcsögés, amikor leszívták a magzatvizet meg a vért is - gondolom. Az eszközök nevének elhangzása számomra ijesztő volt, ezeket eddig csak filmekben hallottam. Az sem esett jól a lelkemnek, amikor a műtétet végző doki és az asszisztáló nővér összeszólalkoztak a fogók darabszámán, és a másik bentlévő orvos félve megkérdezte, hogy ugye nem maradt bennem? Túlélhető volt a dolog, és szerencsére sem a vérnyomásom, sem a pulzusom nem ugrált, alapvetően sikerült nyugodtnak maradni végig, de ezek a hangok még napokig kísértettek.


3. Az érzéstelenítő hatására az ember remeg. Nagyon. Ezen nincs mit túlragozni, egyszerűen úgy remegett a felsőtestem a műtét alatt és után is egy darabig, mint a kocsonya. Illetve nem vagyok benne biztos, hogy csak a felsőtestem, de mivel lefelé nem éreztem semmit, arról nem tudok nyilatkozni. Ez számomra ijesztően hatott és nem mondta senki, még ott a műtét előtt/alatt/után sem, hogy ez normális és ne aggódjak.


4. Amilyen pózban áttesznek az ágyra a műtőasztalról, olyanban kell maradni 8 órán keresztül. Ha valakit jó pozícióba sikerül elhelyezni az ágyon, azt biztos nem zavarja ez, de nekem ahogy kezdett elmúlni az érzéstelenítő hatása, és szépen lassan kúszott feljebb a zóna, ahol már éreztem a testem és tudtam mozogni, egyre rosszabb lett. Amikor már elérte a hasam és a derekam vonalát a dolog, onnantól lett igazán szenvedős, de nem a vágás miatt. Vicces, hogy egy 20-on x centis vágás mellett ezt mondom, de nekem a derekam akart leszakadni, mert valahogy totál kitekeredve pakoltak le az asztalról. Persze, ekkora súllyal ne várjam, hogy tök kényelmesen elhelyezzenek, és nem is hibáztatok emiatt senkit, tényleg. De tény, hogy a derekam véresre dörzsölődött, és 2 héttel később estek le a var-darabkák, mert akármennyire is igyekeztem legalább picit odébb mászni ágyon belül, akkor még nem ment a helyezkedés.


5. Amíg nem mozoghatsz, nem kapod meg a babát, és utána sem teljesen. Persze ez tök érthető, el sem tudod látni ilyenkor magadat sem, nemhogy egy újszülöttet, de szívfacsaró nézni, hogy a kórteremben minden anyuka a babáját nézegeti, fényképezi, eteti és szeretgeti, miközben te még nem is találkoztál vele, csak egy futó pillanatra. Hol van itt aranyóra, meg azonnali szoptatás, bőr-bőr kontaktus és társaik? Sajnos sehol. Én kb 6 óra elteltével kaptam meg Lizát egy szoptatás erejéig, aztán miután lezuhanyoztam, egy újabb etetésre is behozták. Éjjel még egyszer, aztán reggel jött végre kiskocsistul, névtáblástul, teljes valójában az ágyam mellé a kisasszony.


6. Az első felkelés nem olyan borzasztó. A második, a harmadik és a tizedik viszont az. Ha valamiről hall a császármetszéssel kapcsolatban az is, aki természetes szülésre készül, akkor az a híres-neves első talpraállítás. Érdekes, de nekem az első nem volt olyan rossz. Persze, hosszú ideig tartott és küzdeni kellett rendesen, de mivel segített egy nővér és figyeltek rám közben, teljesen túlélhető volt a dolog. Számomra a fürdés sem volt megalázó, teljesen el tudtam vonatkoztatni attól, hogy egy vad idegen nő magyarázza, hogy mit, hogy mossak meg, vagy hogy a hátamat pl. ő segített lesuvickolni. Az első felkelés és zuhany nem volt vészes. De miután ezt végigcsinálta az ember, visszakísérik az ágyába és otthagyják. És onnantól indul az igazi buli, mert ha egyszer ment, máskor is menni fog kijelentéssel onnantól magadra vagy utalva. A seb ugyanúgy fáj és húzódik, esetemben a derék is, használható hasizom ugyanúgy nincs, de nem baj, mert az elsőn túl vagyok, menni fog. Ment is, persze, de amikor már egyedül voltam a babával és ő úgy bömbölt, mint akit nyúznak, én meg fél óra alatt sem tudtam kikecmeregni az ágyból, akkor szerintem jogosan éreztem magam a világ legelhagyatottabb és magányosabb emberének.


 7. Csövek és tűk mindenhol. Ahogy fentebb említettem, én ezeket nehezen viselem. Már említés szintjén is, de a látványuk számomra tragédia. Ehhez képest fél napig katéterrel és a hozzá tartozó zacsival fetrengtem, aztán 2 napig díszelgett még a könyökhajlatomban az infúzióra rácsatlakozós bizbasz (ennyit az orvosi dolgok nevéről :D), és még a sebemből is lógott egy kis tartály, ahová ürült kb. minden. Brr. Mindhárom eszköz eltávolításától rettegtem, végül az fájt a legjobban, amire azt mondják, nem is érzi az ember: a katéter. A karomból és a hasamból szinte nem is éreztem, amikor kiszedték a csöveket. A tűk látványát is érdemes megszokni: vérvétel, napi 2 méhösszehúzó és napi 1 vérhigító injekció is jár a császárosoknak. Én emellett rengeteg antibiotikumot kaptam, hol vénásan, hol szájon át, utóbbi már sokkal élvezhetőbb volt.


8. A bélműködés megzavarodik, a WC használata pedig… fura. Kellemetlen téma, de nem gondolom, hogy egy ilyen bejegyzésben finomkodni kellene, szóval tabu, vagy nem tabu, mesélek. Elsőként a kevésbé arcpirító részéről. A katéter után pisilni… szar. Tényleg szar. Eleinte csíp, alig akar elindulni, aztán amikor sikerül, akkor egyszerre fáj a hólyag és a kivezető nyílás is. Kifejezetten kellemetlen tartogatni, legszívesebben fél óránként menne az ember, de mivel tudja, mivel jár a procedúra, inkább nem megy. Aztán persze hólyag-szempontból csak rosszabb lesz a helyzet. A beleket valamennyire megmozgatják a műtét során, ezáltal nálam elég erőteljes puffadás jött létre, annak minden kellemetlen hozadékával együtt. Mindez szinte kontroll nélkül, mert ugye se hasizom, se gyors pozícióváltási lehetőség. Amiben szerencsém volt viszont, hogy a sok antibiotikum hashajtóként is működött, így a „volt széklete?” kérdésre a 3. napon igennel tudtam felelni, megpecsételve a hazaindulási kérésemet. Gyógyszerek nélkül kevésbé könnyű a dolog, még most, hetekkel később is félek igazán használni a hasizmaimat, de talán már kezdem látni a fényt az alagút végén.


9. A tejtermelés később indul(hat). Ez nincs kőbe vésve, de sok helyen olvastam, hogy később indulnak be a tejbelövellésért felelős hormonok, ha nem hüvelyi szüléssel jön világra a baba. Nekem igazán a 4. napra lett tejem, onnantól viszont szerencsére dől belőlem. 😊 A kórházban töltött napok alatt kifejezetten rossz volt hallgatni, hogy a bőven utánam szült anyukák is bőszen nyavalyognak a mellfeszülés miatt, míg én csak Liza miatt sírtam, mert tudtam, hogy éhes, de megetetni érdemben nem voltam képes őt. A csecsemős nővérektől mi nem sok segítséget kaptunk ezügyben, gyakorlatilag az „anyuka, éhes ez a gyerek”-en kívül nem mondtak semmit, ezt meg én is tudtam, szóval nem sokra mentünk egymással. Minden esetre nagyon örülök, hogy nem adtuk fel, Liza is kitartóan próbálkozott, és én sem csempésztem be tápszert a kórházba, így mire hazajöttünk, a 4. napon, már inkább a tejfoltos ruháim okoztak problémát, mint a tej hiánya.


10. A varratszedés egyáltalán nem fáj. Ha valamitől rettegtem a műtét után, az a varratszedés volt. A babával tudtam, hogy minden rendben lesz, a felépülésemben is bíztam, azt is tudtam, hogy ha itthon leszünk és egyrészt segít a férjem, másrészt nyugiban leszünk és tudok pihenni, amikor a leányzó is, akkor minden oké lesz. De a varratszedésre remegő lábakon indultam vissza a műtét 7. napján. Ehhez képest, mire felszisszentem volna, már kint is volt a cérna, a doki pedig jót mosolygott rajtam, hogy ne parázzak, már végzett is. Nem is tudtam először, hogy higgyek-e neki, aztán megmutatta a cérnát, én meg hangosan felnevettem, hogy tényleg ennyi volt?


11. Nem megy úgy a mozgás, hetekkel később sem, mint előtte. Liza éppen ma 3 hetes (mire olvassátok, 6), ilyenkor egy normál úton szült anyuka már általában tök jól van, de én még nagyon nem. Egyre jobban mozgok, egyre könnyebb felkelni és lefeküdni is, de nagyon tud feszülni, fájni és viszketni a hegem még mindig. Ha a kiscsaj nagyon sír, én nem tudok vele úgy mászkálni, mint az apukája, így sokszor akkor is mellre teszem, amikor valószínűleg nem lenne rá igénye, csak egy kis kizökkentés kellene az aktuális helyzetéből. 10 percig kb. bírom a sétát, azután már kellemetlenül feszül a seb és görnyedve is kényelmetlen a mozgás, így a nagy mászkálások egyelőre elmaradnak. Számomra kifejezetten nehéz a konyhában való sertepertélés megállása is, hiszen imádok sütni-főzni. Egy bejglin és egy mákosgubán kívül még nem készítettem semmit, mióta hazajöttünk, pedig anno még a kiírt dátum előtti nap is nekiálltam mézeskalácsot sütni, szóval általában amíg mozgok, addig a konyhában elvagyok. Nehezemre esik a zuhanyzás is, mert nehéz magasra emelni a lábamat és belépni a kádba. A lábfejemhez hajolni sem kellemes, pedig nagyon le kéne már vágni a körmeimet és a lábam is kezd egy jeti végtagjához hasonlítani. Napról napra jobb a helyzet, egyre többet és jobban tudok mozogni, de őszintén szólva, egyelőre nem látom magam előtt azt a dátumot, amikor könnyedén felpattanok a székről, vagy végigjárok egy nagyobb állatkertet. 


+1. Bármilyen rossznak is tűnik ez az egész, akárhányszor újracsinálnám. Persze, reménykedek benne, hogy kifogok egy olyan orvost másodjára, harmadjára és reményeim szerint akár még többször is, aki támogatja a császármetszés utáni természetes szülést. Bízom benne, hogy a testem is alkalmazkodni fog és rájön, hogy hogyan kellene történnie a dolgoknak a szülés során (előzőleg ugye semmit nem tágultam majdnem egy nap alatt).  Remélem, hogy sikerülni fog és megtapasztalhatom, milyen az, amikor a saját erőmből adok életet a gyermekemnek, és amikor igenis megkapjuk az aranyórát, megszoptathatom a pár perces kisbabámat és másnap már záros határidőn belül fel tudok kelni minden nyekkenésre, és nem kell hosszú percekig hallgatnom a sírását. De azt kell mondjam, ha ez nem fog összejönni, és minden gyermekemet így kell a világra hoznom, akkor állok elébe. Mert bár nem könnyű, és nem hiányoznak a csövek, az injekciók meg a műtét hangjai, sem az első pár nap félórás felkelései és a totális kiszolgáltatottság az első néhány órában, bármikor és bármennyiszer elviselném ezt Elizabetért is újra, és a leendő testvéreiért is.

Unknown

6 megjegyzés:

  1. Napok óta a császárról álmodok, egyszerűen fogalmam nincs miért de minden álmomban császárom lesz. Így nagyon jó volt elolvasni ezt a bejegyzést! Viszont mint természetesen szült első gyermekes anyuka a 3. pont teljesen igaz a sima szülésnél is. Szülés után a lábam úgy remegett, hogy már fájt. Erről senki nem beszélt, hogy ilyen létezik, nagyon félelmetes volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a kimerültség is tud ilyet okozni, nem csak az érzéstelenítő. Azért drukkolok, hogy csak álmodban legyen császár, én a fél karomat adnám egy normális szülésélményért. 😕

      Törlés
  2. Szia! Ne így tekints rá, hogy a tested "nem tudta" mit kell csinálnia szülés során. A különböző beavatkozások sajnos hajlamosak megakasztani a folyamatot, de ha nincs valamilyen fizikai akadálya a dolognak (rossz helyen levő lepény, téraránytalanság, stb), menni fog az legközelebb! Császármetszés után nem szoktak pl. oxitocinnal rásegíteni, így a tágulás megállásának is jóval kisebb az esélye.
    Viszont ha később szeretnél természetes úton szülni, gondold át mégegyszer a fogadott orvos témakört. Megértem az érveket, amiket felhoztál ellene, a hálapénzt jómagam is elítélem, de elég nagy lutri, hogy vajon VBAC-t támogató orvoshoz kerül-e az ember lánya vagy olyanhoz, aki az egyszer császár-mindig császár felfogást követi... Szóval szerintem fontos, hogy találj egy megfelelő dokit, ha a továbbiakban hüvelyi szülést szeretnél. Két vagy több császár után a természetes szülést bevállaló orvos ritka, mint a fehér holló. :( De nem okoskodni akartam (főleg hogy egy ideig még úgysem aktuális a kérdés), csak egy tanács.
    Lizával pedig sok örömet nektek! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megfelelő doki az volt és van, nem azért nem fogadtam fel, mert ne bíztam volna meg benne. Viszont engem a kórházban töltött hét csak megerősített abban, hogy felesleges lefizetni bárkit is. Akiknek volt fogadott dokijuk, azokkal más nem foglalkozott, míg én mindenki “gyermekeként” 6x annyi törődést kaptam. 😊 Persze, a szülést nagyon át kell majd gondolni/beszélni, de én az itteni dokiállományban tökéletesen megbízom, tündér mind. 😍
      Egyébként de, aktuális, nem szeretnénk többet várni a kötelező kb egy évnél. 😊

      Törlés
  3. Mintha én gondolataimat írtad le! Nagyon megviselt aranyóra hiánya, éhes kisbabám ordítása, tehetetlenség hogy nem tudok vele mit csinálni, mert még nincs tejcsi( nem is lett)! Reménykedek, hogy a következőért én fogok szenvedni, és nem csak "kiveszik" belőlem. Sajnos 41 hétre meconiumos magzatvíz miatt császár lett

    VálaszTörlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)