Nagyon szeretem a fényképeket. Készíteni, szerkeszteni és nézegetni is. Amikor tavaly karácsonykor megvettük a nagy, okos, hiper-szuper, mindent tudó, tükörreflexes gépet, akkor elhatároztam, hogy nem csak a videókhoz fogom használni, hanem szeretnék kicsit a fotózásra is jobban ráállni általa. Persze sokszor praktikusabb a telefont előkapni, az iPhone kamerája nem is rossz, még sötétben is egész jó képeket lehet vele készíteni, és persze tök praktikus, mert könnyű, az idő 90%-ában a zsebemben van, ráadásul egyből mehetnek a képek Instára, vagy bárhová, ahová szeretném feltölteni őket. De mégsem olyan a felbontása, mint a nagy gépnek.

Őszintén szólva, bár a kamera mögött is imádok állni, illetve videókészítéskor sem vagyok zavarban, és vágáskor sem fura visszanézni magamat, ergo előtte is viszonylag rutinosan mozgok, azt sosem szerettem, ha fotóznak. Anno, a sulis osztály- és tablófotózásokkor sem, akkor sem, ha anyukám akart lefényképezni, és Ciccnek sem pózolok szívesen sosem. Nem érzem természetesnek ezeket a direkt mosolygunk típusú képeket, az esküvői fotózásunkkor is tök kellemetlenül éreztem magam. Egyébként nem is rajongok a nagyon beállított képekért, valahogy épp a lényeg veszik el bennük sokszor számomra. Persze szépek a beállított esküvői- és jegyesfotók, cukik a pocakos képek akár van már nagyobb gyerkőc, akár csak a pár szerepel rajtuk. Az újszülöttfotókat nagyon nem csípem, mindig sajnálom az össze-vissza hajtogatott babákat, nem hiszem el, hogy kényelmes nekik egy vödörben/méhecskejelmezben szárnyakkal/fakéregben/tök pucéran valami fullasztó, szőrös anyagon lenni (a pucér babaképekkel mondjuk egyéb problémáim is vannak, de ezt most hagyjuk…). Szóval bár látom és általában nem tagadom a szépségüket a profi képeknek, de az valahogy egészen távol áll tőlem, hogy elmenjek egy ilyen fotózásra és össze-vissza, parancsszóra forgolódjak egyedül/a férjemmel/a gyerkőccel, miközben épp az lenne a lényeg, hogy természetesnek tűnjek/tűnjünk és életszerű, szép képek készüljenek.

Ettől függetlenül nagyon szerettem volna megörökíteni a pocakos állapotot, nem csak egyedül szerepelve a férjem által készített fotókon, hanem közös képeken is. És itt jött képbe a fent említett kamera, meg az állvány, és egy tiszta, fehér fal, amire egészen érdekesen vetődik a fény az oldalsó ablakból. Meg persze a férjem, a pocakom, 1-2 ruha, egy szolid, de jól mutató smink, és kb 10, ráfordított perc a dologra. A kamerát beállítottam, fókuszba tettem a férjem, elindítottam egy videót, majd odamentem hozzá, és nem csináltunk semmit. Nem pózoltunk, nem kellemetlenkedtünk, nem tekeredtünk ki csak azért, mert az majd a fotón jól mutat. Egyszerűen néztük egymást, ha épp azt éreztük, akkor megöleltük vagy megcsókoltuk egymást, megsimogattuk a hasam, Cicc adott rá 1-2 puszit is. Végül megnéztem a felvételt és leállítottam ott, ahol tetszett a látvány. Így lettek a fotók. Semmi ördöngösség nem volt benne, nem került pénzbe, nem fordítottunk rá több órát, mégis cuki, őszinte lett a végeredmény, és a minőség sem rossz. Ráadásul nem érzem azt egyik képre nézve sem, hogy nem mi vagyunk rajta. Hogy nem lenne őszinte a mosolyunk, hogy azért lett volna egy simi, egy ölelés, egy csók, vagy bármi, mert valaki megkért rá minket. 

Természetesen semmi bajom nincs azokkal, akiknek fontos, hogy beállított, igazán szép képeken legyenek megörökítve az életük fontosabb eseményei, vagy akik esemény nélkül is évente, fél évente készíttetnek ilyen sorozatokat a gyerekekkel és így örökítik meg az életüket. Szeretem nézegetni mások fotóit, akkor is, ha beállítottak. De valahogy, ha rólunk van szó, ugyanúgy az egyszerűségre és lazaságra törekszem, mint az életünk más területein is. Mert mi ilyenek vagyunk. 😊

folyt. köv.