Babavárás #36 – Ennél a pasinál én nem szülök!



Nem sok tapasztalatom van nőgyógyászokkal. Mivel számomra a szex a házasság részét képező dolog, így mielőtt Ciccet megismertem, nem volt rá szükségem. Jó darabig utána sem, mire pedig lett volna, akkor már babát akartunk és feleslegesnek éreztem úgy elmenni bármiféle vizsgálatra, hogy közben bíztam benne, hogy kis idő elteltével úgyis menni kell majd egy pozitív teszt miatt. Aztán ugye a tesztek csak nem lettek pozitívak, mi meg nem akartunk orvosilag belemászni a dolgokba, mert hittünk benne, hogy össze fog jönni egyszer. Persze, tudom, felelősségteljes felnőtt nő évente eljár rákszűrésre, de őszintén kérdezem, van olyan ember, akinek annyi szabadsága van, hogy az összes ajánlott szűrésre ellátogat minden évben? Ha minden olyan bajra, ami előfordulhat és ami miatt ajánlják az évenkénti, sőt, sok esetben félévente történő vizsgálatot elmenne valaki, az egyrészt tuti hipochonder lenne pár hónap leforgása alatt, másrészt semmi ideje nem lenne a családjára, mert az összes szabadsága elmenne a hétköznaponkénti rendelési idők miatt. Persze, én otthon voltam, ráértem volna, stb. De mivel sosem volt semmi problémám, nem voltam. És akkor a magyarázkodást be is fejezem. 😊
 
Kép INNEN



Szóval töredelmesen bevallom, hogy engem bizony 25 éves koromig nem látott nőgyógyász. És őszintén szólva, ezt egy percig sem bántam meg, mert úgy gondolom, annál jobb élmény nem is lehetett volna az első ilyen típusú orvossal való találkozásom, mint amilyen lett, hiszen akkor tudtuk meg biztosra, hogy kisbabánk lesz. Hallottuk a szívhangját, láttuk az okos kis fejét, a doki pedig egy tündér volt. Ezek után kit érdekel, hogy bénáztam a székre való felmászáskor és hogy hideg volt a kacsa? :D


Érdekes egyébként, hogy ennél a dokinál sosem feszengtem semmi miatt. Nem mondom, hogy élveztem a vizsgálatokat, mert nyilván nem, de sosem volt semmi fájdalmas, még csak kellemetlen sem – azon felül, hogy egy vad idegen pasas matat ott, ahol eddig csak a férjem tette. :D A rákszűrésnél szólt, hogy picit fájni fog, és ne ijedjek meg, ha pici barnás pecsételés előfordulna az elkövetkező 1-2 napban. Ehhez képest nem éreztem semmit, vissza is kérdeztem, amikor mondta, hogy menekülhetek, hogy „tényleg”? Az ezt követő méhszájvizsgálatoknál sem okozott sosem fájdalmat, semmi rossz érzés nem volt bennem, és mindig igyekezett a leggyorsabb lenni, hogy minél kevesebb ideig kelljen a székben lennem. Ahogy végzett, azonnal irányított öltözni, és mindig kedves és megnyugtató volt. Röhögtem is utólag magamon, hogy ettől féltem én ennyire az elmúlt években?


Ettől függetlenül nem fogadtuk fel őt a szüléshez. Nem azért, mert ne lettünk volna vele megelégedve, sőt… Minden nap gondolok rá, és nagyon drukkolok, hogy ő legyen majd ott velünk. Viszont, ha épp nem ügyeletes, nekem nem okozna nyugalmat, hogy ki tudja, milyen napja volt és random bármikor berángatjuk. Tökéletesen megbízom benne, de ha épp front van és túl van 5 szülésen, ráadásul nekik is hasonló időpontban születik babájuk a feleségével, hát… nem tudom, mennyire lesz fitt és üde. Azt pedig nem szeretném, hogy akármilyen jó orvosnak és embernek is tartom, ne figyeljen oda ránk 100%-osan, az esetleges fáradtsága miatt. Főleg, hogy a dokira alapvetően akkor van szükség, ha baj van, normális esetben úgysem zavar sok vizet szüléskor.


Mivel nem fogadtuk őt fel, a 34. heti UH után – részemről – könnyes búcsút vettünk egymástól, biztosítottuk egymást afelől, hogy reméljük, találkozunk Liza nulladik szülinapján, és a legjobbakat kívántuk egymásnak. Az utolsó kenetvételt így már nem ő intézte, aminek valamilyen szinten örültem is, mert legalább még egy dokival találkozom a szülés előtt. Az első NST vizsgálat idején került erre sor, ám az éppen rendelő nőgyógyászt műteni hívták, szóval sietni kellett. A szülésznő lekapta rólam az övet, mondván, hogy majd folytatjuk, nekem meg gyorsan rohanni kellett vetkőzni, hogy legyen még ideje a mélyen tiszteltnek megkapirgálni a kis vattavégű pálcikájával. Ezzel nem is lett volna baj, az ilyen váratlan helyzetekre nem reagálok rosszul, most sem tettem, és nyilván megértem, hogy a műtét, ahová várják, sokkal fontosabb, mint Bettike kenetvétele. Viszont azt az embertelenséget és felsőbbrendűséget, amit ez a vénember csinált, na azt nem értem meg. Egy büdös szót nem szólt hozzám, annyit nem mondott volna, hogy csússzak-e még lejjebb, vagy ne, csak várta, hogy vagy felborulok székestül, vagy sem. Az asszisztens mondta a háta mögül, hogy még egy picit jó lenne helyezkedni. A doki csak grimaszolt. Aztán olyan elánnal rántotta szét a lábaimat, hogy ösztönösen belerúgtam volna, ha nem vagyok tudatában, hogy orvosról van szó. És nem, nem az a baj, hogy segít meg az sem, hogy siet, de az, hogy olyat ránt a lábamon, hogy belebillen a vizsgálószék, szerintem nem normális dolog. Ezek után is igyekeztem ellazulni, de persze így is fájt a mintavétel, amit nem is értem, hogy hogy tudott elérni egy vattás fejű eszközzel… Mikor felszisszentem, gúnyos mosoly ült ki az arcára, mintha direkt élvezte volna, hogy ez nekem rossz volt, aztán egy büdös szó nélkül elfordult és odébb ment. A kérdésemre, hogy mehetek-e öltözni, megint csak az asszisztens hölgy válaszolt, a doki le se szart.


Én tényleg megértem, hogy siet, azt is, hogy a műtét fontosabb, mint a mintavétel. Az is rendben van, hogy az NST-t emiatt félbe kellett szakítani. Még a mosolygás hiánya sem zavart volna, nem lehet mindenki olyan kedves, mint az eddig ismert orvos. De az, hogy direkt durva, egy kva szóval nem jelzi se azt, hogy csússzak lejjebb, se azt, hogy végeztünk, de még csak azt se, hogy most csinálja, ne tojjak be, az nagyon gáz. Arról az undorító vigyorgásról már nem is beszélve, amit a felszisszenésemre produkált. Nem kell engem körül ugrálni és ajnározni, hogy de ügyes vagyok, nem kell ötévesként sem bánni velem, de azért azt igenis elvárnám, hogy vegyenek emberszámba, főleg egy ilyen kellemetlen és kiszolgáltatott helyzetben. Akkor inkább mondta volna azt, hogy siet és legközelebb veszi le a mintát, vagy várjuk meg, amíg végez, vagy akár rendeljen vissza egy tök lehetetlen időpontban. Még az is jobb lett volna, mint ez.


Eddig úgy voltam vele, jó lenne az eredeti orvosomnál szülni, de annyira nem érdekelt a dolog, hiszen ez a baba valahogy mindenképp ki fog jönni belőlem. De most, ezzel a tapasztalattal a hátam mögött, mégis kétségeim támadtak. Mert ha ezt az arcot fogom meglátni amikor bemegyünk a kórházba, tuti berezelek. És nem azért, mert jobban fájna a szülés, hiszen nyilván nem, de én ezt az embert nem akarom még egyszer a közelemben tudni, a kislányoméban meg végképp nem. A gyomrom forog, ha arra gondolok, hogy ennek a pasinak az arcát fogja elsőként meglátni a kisbabánk, és hogy ő fog először hozzáérni. Mert bár nagy problémát nem okozott, hiszen nem véreztem a vizsgálat után és bár egész nap fájt még a vizsgálat helye, másnapra már az is elmúlt, de én a szülést szép emlékként szeretném megőrizni, nem pedig egy stresszes rémtörténetként. Márpedig ha rángat és pofákat vág és kiröhög, akkor minden lesz az élmény, csak szép nem.


Szóval nagyon drukkolok, hogy véletlenül se ő legyen bent a szülésnél. Neki köszönhetően, most már az ismeretlen gondolata sem tetszik, és bár még mindig tartom magam a „jobb egy idegen, de kipihent, mint az ismerős, de fáradt doki” elvemhez, azóta 20x megbántam, hogy nem kértük fel a kedvenckémet. Csak remélni tudom, hogy mégis a jól ismert kedves mosollyal fogunk találkozni Liza nagy napján és végül mégis olyan szép emlék lesz majd a születése, amilyennek elképzelem.


folyt. köv.

Unknown

2 megjegyzés:

  1. Nem vagy ám ezzel egyedül, én 26 évesen voltam először nőgyógyásznál, és akkor is direkt a doktornőhöz kértem az időpontot. Alapból is eléggé szégyenlős típus voltam mindig is, nekem ez konkrétan marha megalázó dolog, hogy egy vadidegennek terpesszek be :/ Számomra ez amolyan intim dolog, ami rajtam és a páromon kívül senki másra nem tartozik. Ez meg sajnos a kötelező rossz, hogy bizony örökké a nőgyógyászt se lehet elkerülni. :/ Nekem sem volt amúgy soha panaszom (bár igaz, én házasságig nem vártam: a jelenlegi párom előtt már volt egy barátom, ő volt az első, és hosszú évekig voltunk együtt), nem éreztem soha szükségét a nőgyógyásznak.
    Aztán tavaly rávettem magam, és elmentem rákszűrésre, biztos ami tuti alapon... Hát, a doktornő eléggé tapló volt velem, tényleg szó szerint úgy éreztem, hogy én is csak egy "darab" vagyok a kint váró többi páciens közül, és hogy itt tényleg nem foglalkoznak azzal, hogy mondjuk emberekkel "dolgoznak", és legalább megpróbáljanak úgy kommunikálni velünk, mint ahogy normális emberek között szokás... Inkább csak: darab - darab. Szóval elmondhatom, hogy nincsenek vlmi jó emlékeim az első nőgyógyászatos sztorimról... Egyedül csak annyi, hogy legalább nem fájt a rákszűrés, pedig nagyon mondogatták - én meg nem is éreztem, hogy egyáltalán levette a mintát... o.O Mondjuk szerintem az is rásegített, hogy baromira zavarban voltam, a doktornő is bunkó volt, és csak arra vártam, mikor szabadulhatok már onnan...

    Jó babavárást, és ha addig már nem "beszélnénk": minden jót a szüléshez is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, nekem egyértelmű volt, h csak pasi, szerintem egy nő előtt sokkal jobban feszengtem volna. Sőt, igazából így is történt, a kórházi egy hét alatt összesen kb 12-en matattak bennem és egy pasinál sem voltam zavarban, míg a nőknél csak úgy pattogtam le 41 hetes terhesen is a székről. 😂

      Törlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)