Ahogy már megszokhattátok, úgy
ezúttal is egy lelki változásokról szóló bejegyzés követi a testi tüneteimet
felsorakoztatót. Bár ez az időszak nem a legnyugodtabb számunkra, sőt…
mondhatom, hogy a legzaklatottabb heteinket/hónapjainkat éljük mostanság, mégis
ott van a problémák mellett, mögött, és részemről felett a boldog várakozás a
kislányunkra.
A hangulatom továbbra is nyugodt.
Persze, ha nagyon összejönnek a dolgok, akkor sírok kicsit, és nem is őszinte a
mosolyom minden rossz hír hallatán, de alapvetően a legnagyobb szarban is ott
van a boldogság és a „majd lesz valahogy”. Mert lennie kell, hiszen mindjárt
itt lesz Liza is. Szóval ahogy eddig is, úgy most is, az utóbbi hónapokban,
jellemző rám a nagyfokú nyugodtság. Sosem voltam egy Buddha típusú emberke, de
amióta itt van ez a kislány a hasamban, mintha kicseréltek volna – ezt illetően
legalábbis. Sokkal kevésbé állok bele a vitákba, inkább a gyors megoldásokra
törekszem. Nem húzom fel magam jelentéktelen apróságokon, de igazából nagyobb
dolgokon sem annyira, amennyire elvárható lenne. Kicsit struccoskodok is,
inkább próbálom kizárni és nem felfogni a negatív dolgokat, mint stresszelni
rajtuk. Érdekes, hogy mindezt nem feltétlenül tudatosan csinálom. Persze
igyekszem nyugtatni is magamat, de valahogy tudat alatt is történik ez, nem
csak azért nem idegeskedem, mert odafigyelek, hanem el sem indul sokszor a
folyamat. Tudom, hogy ez most így nagyon megfoghatatlan, csak írom, hogy ez
rossz, az rossz, de nem fejtem ki… Mindenképp szeretnék majd erről mesélni, de
nem most, hanem majd akkor, amikor már csak rossz emlékként élnek a
gondolatainkban ezek a hetek.
Na, elég a depiből! Csodás dolog
a babával kommunikálni! 😊 Pontosan tudjuk, hogy mit szeret és mit nem.
A kutyaugatásra mindig nagy bulizásba kezd, így bár alapvetően sem a tél
közepén, sem egy pár hónapos baba mellett nem tartom jó ötletnek egy friss
kutyus befogadását, azt hiszem, ezekkel az elvekkel szembe fogunk szállni és
mégiscsak bevállalunk vagy egy nagyobbacska állatot, akit nem visel meg a téli
időjárás, vagy maximum tavaszig várunk, amíg az időjárás már nem korlátozza egy
igazán pici kutyus befogadását. Az alapján, ahogy az összes szomszéd kutyára
reagál a kiscsaj, muszáj lesz megoldani ezt valahogy, akkor is, ha nekünk pont
nem fog hiányozni egy icipici baba mellett a napi 2 sétáltatás hóban, fagyban,
kialvatlanul. (Még meg se született, de már ő irányít. Anyám… :D )
A kutyaugatáson kívül a
férfihangokra is nagyon gerjed Liza. Elsőként a férjemmel kapcsolatban
figyeltem ezt meg, de azóta már másokra is hasonlóképp reagál. Persze még
mindig apa a sztár, és ha épp lustább napja van, akkor se csoki, se kóla, se
semmi nem elég, csak az ő hangjára indul be kicsit, de alapvetően minden mutáláson
átesett hímneműt szeret. Az agresszív hanghordozástól fél. Akár a szomszéd
házaspár veszekszik, akár máshol hall kiabálást, mindig kifejezetten durván
kezd el rugdosni. Nem szereti a hirtelen, hangos hangokat, ilyenkor mindig
próbálok is odébb menni. Az én hangom szerencsére inkább megnyugtatja az esetek
többségében. Persze előfordul, hogy akkor is mocorog, ha beszélek, de ha pl
valamitől megijed, akkor csak úgy tudom megnyugtatni, hogy beszélgetek vele és
simogatom kicsit. Remélem, ez akkor is így marad, ha már kint lesz. 😊
Az érintésekre szinte mindig
odabújik a kezünk alá, ez annyira cuki, hogy szinte kivétel nélkül bekönnyezek
tőle. Hihetetlen még mindig belegondolni, hogy egy igazi, élő ember van bennem,
hogy tényleg nem a beleimet érzem mozogni és nem akaratlan izomrángásokat
látok, hanem egy apró emberke van odabent. Épp ezért imádom, ahogy reagál a
külvilágra, mind a hangokra, mind az érintésekre, mert ilyenkor válik igazán
valóságossá a létezése.
A szülés nagyon közeledik, és
egészen tegnapig egyáltalán nem féltem tőle (erről bővebben a következő
bejegyzésben). Mire olvassátok, már csak másfél hét van a kiírt dátumig, lehet,
hogy meg is szülök addigra, de most, amikor írok, még nagyjából egy hónapunk
van hátra. Holnap töltöm be a 36. hetet, innentől kezdve már nem számítana
koraszülöttnek, és bár hihetetlen belegondolni, hogy akár napokon belül
megszülethet, alig várom! 😊 Persze, jó lenne, ha a fent is említett
zűrös időszakon túllennénk és teljes nyugalomban tudnánk őt hazahozni, amihez
még kell 2 hét, szóval remélem, addig még egyben maradunk, de alapvetően
bármikor indulhat és nagyon várom, hogy ez megtörténjen.
Sokan mondják, hogy a harmadik
trimeszter a leglassabb és azt érezték a terhességük végén, hogy sose lesz
vége. Érdekes, én ugyanolyan gyorsnak élem meg, mint az előző harmadot. Az
eleje nehéz volt, a 8 hetes, 0. UH-s találkozás után várni a 12. hetiig. Az
hosszú volt, úgy éreztem, sosem jön el a kapott időpontunk és beleőrülök addig,
hogy nem tudom, mi történik odabent. De ahogy érezni kezdtem a mozgását, onnantól
rohan az idő. Minden szombaton fordul a betöltött heteink száma, és emiatt
minden pénteken éjfélkor nyitom azonnal a babavárós alkalmazásomat, elolvasni a
heti fejlődést. És bizony, minden szerdán rácsodálkozom, hogy mindjárt megint
péntek, és lehet várni az éjfélt, és mégis mikor telt el egy újabb hét? 😊
Szóval én abszolút nem érzem lassúnak az idő múlását, sokkal inkább azt látom,
hogy rohannak el mellettünk a napok, a hetek, a hónapok, és úgy léptem a 9.
hónapba, hogy szinte még el sem hittük, hogy kisbabánk lesz. 😊
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)