Fura ez a hormon-dolog. A terhességi teszt a hcg szint alapján jelez, az első trimeszteri rosszullétekért is a hormonháztartás megborulása a felelős, és a hangulatingadozásokért is. Én ugye viszonylag későn, 8 hetesen csináltam az első tesztemet, ilyenkor más már simán rosszul van, egy csomó tünetnek lenni kellett volna, míg nekem csak a gyakori pisilés jutott. A tesztjeim is halványak voltak, igazából 5-ből 3 nagyon nagyító alatt nézős volt, a másik kettőből pedig az egyik egy drágább verzió volt, gondolom, érzékenyebb is, de azok sem voltak a kontrollcsíkkal megegyező színűek. Rosszul nem voltam egyszer sem, a szagok is csak minimálisan zavartak jobban, mint amúgy, ráadásul csak olyanokat nem szerettem, amit amúgy sem (rohadásnak indult eper, nyers hús, stb). A kívánósság is minimális volt az elején, mostanában sokkal intenzívebben tör rám néha a többnyire szénhidrát utáni vágy. Az indokolatlan hisztizés valamikor a második trimeszter elején jelen volt, de nem tartott tovább 2 hétnél, azóta csak akkor puffogok, ha fáradt vagyok, vagy ha tényleg okom van rá. Szóval azt hiszem, jól bántak velem a hormonok, egészen pár héttel ezelőttig…

Most sem tragikus a helyzet, sőt, szerintem sokkal inkább vicces, de az azért letagadhatatlan, hogy az utóbbi 2-3 hét során minden nap bőgtem valamin, ráadásul többnyire semmiségeken. Amikor a Tescoban bemondták a hangosbemondóban, hogy XY várja a szüleit a vevőszolgálatnál, és épp ott mentünk el az említett hely mellett, én meg ránéztem a kissrácra és onnantól 10 percig csak nyeltem a könnyeimet, az szerintem érthető volt. Egyébként itt nem is az elkavarodás ténye zaklatott fel, hanem hogy milyen ügyes a kisfiú, hogy tudta, hova kell menni, kinek kell szólni, vagy ha esetleg nem ő ment volna oda, akkor volt legalább egy jó érzésű vásárló, aki kézen fogta és odavitte a megoldást nyújtó mikrofonhoz. Ez szép történet, jogosan könnyeztem.

Amikor kész lett a babaszoba (nagyjából) és beültem a hintaszékembe, majd körbenéztem, és elképzeltem, mi lesz itt 2-2 és fél hónap múlva, akkor is jogosan bőgtem szerintem. Akkor is, amikor Elizabet fél napig meg se moccant, majd amikor épp elkezdtem aggódni és kissé kétségbe esetten tömni magamba kólát, csokit és mindent, ami beindíthatja, hirtelen akkorákat kezdett rugdosni, hogy szerintem az utcáról benézve is látszott volna a hasam mozgása. Sőt, még arra is találok magyarázatot, hogy Fanni (Anyabőrben blog) emlékdoboz pakolászós videóját is végig zokogtam, de konkrétan, hangosan, legalább 10 zsepit telefújva. Egyrészt én is szeretnék eltenni egy csomó dolgot, másrészt anyukám épp nemrég adott át egy könyvecskét, amiben az első orvosi látogatástól kezdve, a születésemen és az összes fogamon, szavamon, mozdulatomon át minden benne volt a fejlődésemről, szóval dupla élményem kötődik a videóhoz.

Ezek azt hiszem érthető sírások, mert tényleg megindító eseményekhez kötődnek. Na de amikor olyanokon bőgök, hogy a bevásárlóközpont parkolójában lévő macskának nem sikerül feljutni a fa tetejére, vagy hogy megdicséri a férjem a vacsorát… Na az már tragikomédiába illik. Arról nem is beszélve, amikor valamelyik nap sminkelés közben ránézve a tökéletes tusvonalamra bőgtem el magam, mert sosem sikerült még ennyire egyformára. Persze még nem száradt meg, így bár egyébként vízálló, a nedves cucc el is kenődött, én meg kezdhettem újra, majd mehettem a szokásos tökéletlen sminkemmel utcára. :D

Azt kell mondjam, örülök, hogy nincsen most tv-nk, mert ha lenne, szerintem képes lennék még a reklámblokkot is végig bőgni, mondván, hogy „de jó olcsó a párizsi a CBA-ban, kár, hogy nem járunk oda”. :D Na jó, azért remélem, nem. De most simán kinézem magamból…

Bele se merek gondolni, mi lesz Liza születésekor, mert ha addig nem normalizálódik a helyzet, akkor szegény kislányt meg se fogom tudni nézni az első percekben a könnyeimtől. Azért remélem, legalább az apukája magánál lesz és jól megjegyzi a vonásait, hogy ha én nem is látok majd semmit, ő el tudja mesélni, milyen volt (lesz).

folyt. köv.