6 éve házasként



Ha valaki 10 évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogyan látom magam 2017-ben, valami olyasmit válaszoltam, hogy nem tudom biztosra, de az tuti, hogy nagyon szeretnék ilyen koromra családot. Egy szerető férjet, gyerekeket, kertesházat és egy rakás állatot. Nem volt konkrét munka-kép előttem, nem tudtam, milyen településen szeretnék élni, nem gondoltam bele, hogy a gyerekeim milyen neműek, vagy hogy mennyibe kerül egy bernáthegyi etetése (mindig is a nagy, macikutyák vonzottak). Igazából azon kívül, hogy akkor épp valahol Pély Barna és Bereczki Zoli között mozgott a pasikkal kapcsolatos ízlésem, még a leendő férjbe sem gondoltam bele sosem. Csak azt tudtam, hogy 26 évesen én már bőven családanya szeretnék lenni és hogy akkori reményeim szerint nem a munka lesz majd az életem középpontjában, meg a párkeresés, hanem a családomról való gondoskodás. Akkoriban sokan felhúzták erre a szemöldöküket, mert túl fiatal leszek én még ezekhez a dolgokhoz és mégis mikor akarok én férjhez menni, ha ennyi idősen már gyereket akarok nevelni, és mi lesz így a munkával és hogy fogok lediplomázni és amúgy is, majd gondolkodjak el erről felnőttfejjel is, hát egy 16 éves kamasz mit tud az életről…







Sosem tudtam ezekre a kritikákra reagálni, sőt, a mai napig sem tudom, hogy ha az ember álmaiba belekötnek, akkor arra mit kell mondani. (Erre ha valaki tudja a receptet, azt várom kommentben, tényleg nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket.) Szóval nem nagyon álltam neki vitatkozni, mindig csak mosolyogtam és belül, magamban reménykedtem, hogy nem lesz igaza a velem szemben állónak és valóban sikerülni fog az álom-életet kialakítani. Ekkoriban már túljutottam a nagy pasizásokon, 15 éves koromtól nem is volt senkim. Pedig lehetett volna, többször alakult is valami, de amikor belegondoltam, hogy lehet-e ő az én férjem, a gyerekeim apja és mindezt fiatalon, pár éven belül… Hát, többnyire röhögőgörcsöt kaptam és ahogy tudtam, lezártam az ismerkedést, vagy elkezdtem a legszimplább, haveri irányba terelgetni. Aztán 7 és fél évvel ezelőtt egy hétköznap este, amikor épp már nagyon sokadjára cheteltem ugyanazzal a pasival, akivel bár heti rendszerességgel találkoztunk egy nagyobb közösségben, de sosem gondoltam rá férfiként, egyszer csak belém hasított, hogy „na, vele már lehetne tervezni”. Évek óta nem érdekelt úgy senki, mint ő, ráadásul annyi mindenről beszéltünk és annyira hasonló értékrendűnek tűnt, hogy el sem akartam hinni, hogy ilyen létezik.


Aztán találkoztunk kettesben is, ő megcsókolt, én megfogtam a kezét, amit pár hónappal később ő meg is kért, majd pontosan 6 évvel ezelőtt meg is kapta. Csodaszép nap volt, egyáltalán nem izgultunk, minden tökéletesen feszengés-mentes és álomszerű volt.  Lediplomáztam, majd dolgozni kezdtem, ő is folyamatosan dolgozott, aztán én felmondtam és háztartásbelivé avanzsáltam, mindezt egy albérletben. A baba nem jött, az egészségem a napi 6 óra tömegközlekedés és a hülyén beosztott munka miatt nem volt a legjobb, a férjemnek meg egy időben fontosabbnak tűnt minden hobbija, mint a kapcsolatunk. Sajnos a környezetemben azt látom, hogy a legtöbb pár egy olyan hullámvölgyből, mint amiben mi voltunk 2 évvel ezelőtt (erről bővebben ITT) nem tud kimászni. Nem tudják azt mondani, hogy „én ezt a férfit/nőt akarom és igenis megküzdök érte”, hanem kijelentik, hogy nem működik és tovább állnak. Mi nem ilyenek vagyunk. Egyikünk szótárában sem szerepel a válás szó, egyszerűen nincsen ilyen opció. Szóval szépen lassan visszaépítettük magunkat, és a tavalyi évfordulónkra már újra azok a szeretetteljes házastársak voltunk, mint korábban. Elkezdtünk tudatosabban is építgetni az életünket, elgondolkoztunk a házvásárláson, mert rájöttünk, hogy még mindig jobb hitelt fizetni, mint valaki más kényelmét támogatni az albérlet havi összegével. A babakérdést picit hanyagolni kezdtük, én azért csendben nézegettem örökbefogadási szabályzatokat, és úgy gondoltam, ha meglesz a megfelelő otthon, akkor szépen lassan rávezetem a férjem is a dologra és ha ő is ugyanannyira biztosnak érzi magát a dologgal kapcsolatban, mint én, akkor elindítjuk a folyamatot.
 

És itt el is érkeztünk a jelenhez. Az utóbbi fél évben sikerült megtalálnunk a házunkat, jó helyen, nagy kerttel, szuper kialakítással. Rengeteg teendő lesz még vele, szerintem 10 év múlva sem fogjuk tudni azt mondani, hogy „igen, kész van, olyan, amilyennek szeretnénk”, de a lehetőség benne van a tökéletességre. A kert sem a legideálisabb még, de szintén alakítható, és rengeteg tervünk van vele kapcsolatban. A kisbabánk 3 hónapon belül végre megszületik, aki, mint derült égből villámcsapás, a szerelmünk 7. évfordulójának megünneplésekor választott minket a szüleinek. Az állatok csak a ház és a kert kialakítására várnak, de hamarosan lesz itt kutya, macska, tyúkól és ha leszünk eléggé lököttek a döntés pillanatában, lehet, hogy fűnyíró helyett egy bárányt is beszerzünk idővel. :D


Az életünk alakul, tökéletesen abba az irányba, amerre elképzeltük a kapcsolatunk elején. És nem csak az életünk, de mi, és a szerelmünk is. Mindig is tudtam, hogy a férjem egy csoda, de főként az utóbbi 6 évben ezt minden nap be is bizonyítja. A világon nincs még egy olyan gondoskodó, kedves és megértő férj, mint az enyém. Bízom benne, hogy ő is hasonlóan gondolkodik rólam, mert nagyon igyekszem én is olyan feleséggé válni, amilyet ő megérdemel. Vagyis a legjobbá. És ez az egész Lizi megszületésével még fokozódni fog, el sem tudom, képzelni, hogy hova. Hiszen most is tökéletes minden, erre hogyan lehet még rápakolni egy lapáttal?


Ha valaki 10 évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogyan látom magam 2017-ben, valami olyasmit válaszoltam, hogy nem tudom biztosra, de az tuti, hogy nagyon szeretnék ilyen koromra családot. Egy szerető férjet, gyerekeket, kertesházat és egy rakás állatot. Azt hiszem, jól állok a vágyaim beteljesedése terén. Sőt, egy év csúszással akár az egész meglehet, hiszen a kislányunk addigra itt lesz, a ház a nevünkre kerül, és egy év alatt a kerttel is el fogunk jutni odáig, hogy boldog otthont biztosítsunk néhány állatka számára is. Ha pedig valaki most, ma, megkérdezi tőlem, hogy mit szeretnék 10 év múlva, nem is gondolkozom, csak rávágom, hogy ugyanezt. Addigra lehetőleg 3-4 gyermekkel, és rendezett kialakított házzal és kerttel, de mindenképpen az ő oldalán, együtt, és ugyanilyen boldogságban.



Örökkékékazég

4 megjegyzés:

  1. A képen ti vagytok? Mert ha igen, akkor az húha:). Mármint ha jobban megnézem, akkor ti vagytok. De kellett hozzá idő, míg beazonosítottalak...:D. Nem tudnám megmondani, hogy a szőke hosszú avagy a rövid vörös haj áll jobban, de tényleg olyan, mintha két külön nő lenne:). Szeretem az ilyen átváltozásokat, számomra azt jelenti, hogy bármi megtörténhet;). Jó ilyen lovestory-kat olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, majdnem 10 évig fenékig érő szőke hajam volt. :) Egyébként hajtól függetlenül is: bármi megtörténhet! :)

      Törlés
  2. Ugyanezt akartam írni, hogy fel sem ismertelek elsőre a fotón :D nagyon szép a szőke hajzuhatagod *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Szerettem, de már el se tudnám képzelni magam olyan hosszal, színnel meg végképp. :D

      Törlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)