Ha valaki 10 évvel ezelőtt
megkérdezte tőlem, hogyan látom magam 2017-ben, valami olyasmit válaszoltam,
hogy nem tudom biztosra, de az tuti, hogy nagyon szeretnék ilyen koromra
családot. Egy szerető férjet, gyerekeket, kertesházat és egy rakás állatot. Nem
volt konkrét munka-kép előttem, nem tudtam, milyen településen szeretnék élni,
nem gondoltam bele, hogy a gyerekeim milyen neműek, vagy hogy mennyibe kerül
egy bernáthegyi etetése (mindig is a nagy, macikutyák vonzottak). Igazából azon
kívül, hogy akkor épp valahol Pély Barna és Bereczki Zoli között mozgott a
pasikkal kapcsolatos ízlésem, még a leendő férjbe sem gondoltam bele sosem.
Csak azt tudtam, hogy 26 évesen én már bőven családanya szeretnék lenni és hogy
akkori reményeim szerint nem a munka lesz majd az életem középpontjában, meg a
párkeresés, hanem a családomról való gondoskodás. Akkoriban sokan felhúzták
erre a szemöldöküket, mert túl fiatal leszek én még ezekhez a dolgokhoz és mégis
mikor akarok én férjhez menni, ha ennyi idősen már gyereket akarok nevelni, és
mi lesz így a munkával és hogy fogok lediplomázni és amúgy is, majd
gondolkodjak el erről felnőttfejjel is, hát egy 16 éves kamasz mit tud az
életről…
Sosem tudtam ezekre a kritikákra
reagálni, sőt, a mai napig sem tudom, hogy ha az ember álmaiba belekötnek,
akkor arra mit kell mondani. (Erre ha valaki tudja a receptet, azt várom
kommentben, tényleg nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket.) Szóval nem
nagyon álltam neki vitatkozni, mindig csak mosolyogtam és belül, magamban
reménykedtem, hogy nem lesz igaza a velem szemben állónak és valóban sikerülni
fog az álom-életet kialakítani. Ekkoriban már túljutottam a nagy pasizásokon,
15 éves koromtól nem is volt senkim. Pedig lehetett volna, többször alakult is
valami, de amikor belegondoltam, hogy lehet-e ő az én férjem, a gyerekeim apja
és mindezt fiatalon, pár éven belül… Hát, többnyire röhögőgörcsöt kaptam és
ahogy tudtam, lezártam az ismerkedést, vagy elkezdtem a legszimplább, haveri
irányba terelgetni. Aztán 7 és fél évvel ezelőtt egy hétköznap este, amikor épp
már nagyon sokadjára cheteltem ugyanazzal a pasival, akivel bár heti
rendszerességgel találkoztunk egy nagyobb közösségben, de sosem gondoltam rá
férfiként, egyszer csak belém hasított, hogy „na, vele már lehetne tervezni”.
Évek óta nem érdekelt úgy senki, mint ő, ráadásul annyi mindenről beszéltünk és
annyira hasonló értékrendűnek tűnt, hogy el sem akartam hinni, hogy ilyen
létezik.
Aztán találkoztunk kettesben is,
ő megcsókolt, én megfogtam a kezét, amit pár hónappal később ő meg is kért,
majd pontosan 6 évvel ezelőtt meg is kapta. Csodaszép nap volt, egyáltalán nem
izgultunk, minden tökéletesen feszengés-mentes és álomszerű volt.
Lediplomáztam, majd dolgozni kezdtem, ő is
folyamatosan dolgozott, aztán én felmondtam és háztartásbelivé avanzsáltam,
mindezt egy albérletben. A baba nem jött, az egészségem a napi 6 óra
tömegközlekedés és a hülyén beosztott munka miatt nem volt a legjobb, a
férjemnek meg egy időben fontosabbnak tűnt minden hobbija, mint a kapcsolatunk.
Sajnos a környezetemben azt látom, hogy a legtöbb pár egy olyan hullámvölgyből,
mint amiben mi voltunk 2 évvel ezelőtt (
erről bővebben ITT) nem tud kimászni.
Nem tudják azt mondani, hogy „én ezt a férfit/nőt akarom és igenis megküzdök
érte”, hanem kijelentik, hogy nem működik és tovább állnak. Mi nem ilyenek
vagyunk. Egyikünk szótárában sem szerepel a válás szó, egyszerűen nincsen ilyen
opció. Szóval szépen lassan visszaépítettük magunkat, és a tavalyi évfordulónkra
már újra azok a szeretetteljes házastársak voltunk, mint korábban. Elkezdtünk
tudatosabban is építgetni az életünket, elgondolkoztunk a házvásárláson, mert
rájöttünk, hogy még mindig jobb hitelt fizetni, mint valaki más kényelmét
támogatni az albérlet havi összegével. A babakérdést picit hanyagolni kezdtük,
én azért csendben nézegettem örökbefogadási szabályzatokat, és úgy gondoltam,
ha meglesz a megfelelő otthon, akkor szépen lassan rávezetem a férjem is a
dologra és ha ő is ugyanannyira biztosnak érzi magát a dologgal kapcsolatban,
mint én, akkor elindítjuk a folyamatot.
És itt el is érkeztünk a jelenhez.
Az utóbbi fél évben sikerült megtalálnunk a házunkat, jó helyen, nagy kerttel,
szuper kialakítással. Rengeteg teendő lesz még vele, szerintem 10 év múlva sem
fogjuk tudni azt mondani, hogy „igen, kész van, olyan, amilyennek szeretnénk”,
de a lehetőség benne van a tökéletességre. A kert sem a legideálisabb még, de
szintén alakítható, és rengeteg tervünk van vele kapcsolatban. A kisbabánk 3
hónapon belül végre megszületik, aki, mint derült égből villámcsapás, a
szerelmünk 7. évfordulójának megünneplésekor választott minket a szüleinek. Az
állatok csak a ház és a kert kialakítására várnak, de hamarosan lesz itt kutya,
macska, tyúkól és ha leszünk eléggé lököttek a döntés pillanatában, lehet, hogy
fűnyíró helyett egy bárányt is beszerzünk idővel. :D
Az életünk alakul, tökéletesen
abba az irányba, amerre elképzeltük a kapcsolatunk elején. És nem csak az
életünk, de mi, és a szerelmünk is. Mindig is tudtam, hogy a férjem egy csoda,
de főként az utóbbi 6 évben ezt minden nap be is bizonyítja. A világon nincs
még egy olyan gondoskodó, kedves és megértő férj, mint az enyém. Bízom benne,
hogy ő is hasonlóan gondolkodik rólam, mert nagyon igyekszem én is olyan feleséggé
válni, amilyet ő megérdemel. Vagyis a legjobbá. És ez az egész Lizi
megszületésével még fokozódni fog, el sem tudom, képzelni, hogy hova. Hiszen
most is tökéletes minden, erre hogyan lehet még rápakolni egy lapáttal?
Ha valaki 10 évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogyan látom magam
2017-ben, valami olyasmit válaszoltam, hogy nem tudom biztosra, de az tuti,
hogy nagyon szeretnék ilyen koromra családot. Egy szerető férjet, gyerekeket,
kertesházat és egy rakás állatot. Azt hiszem, jól állok a vágyaim beteljesedése
terén. Sőt, egy év csúszással akár az egész meglehet, hiszen a kislányunk
addigra itt lesz, a ház a nevünkre kerül, és egy év alatt a kerttel is el
fogunk jutni odáig, hogy boldog otthont biztosítsunk néhány állatka számára is.
Ha pedig valaki most, ma, megkérdezi tőlem, hogy mit szeretnék 10 év múlva, nem
is gondolkozom, csak rávágom, hogy ugyanezt. Addigra lehetőleg 3-4 gyermekkel,
és rendezett kialakított házzal és kerttel, de mindenképpen az ő oldalán,
együtt, és ugyanilyen boldogságban.
A képen ti vagytok? Mert ha igen, akkor az húha:). Mármint ha jobban megnézem, akkor ti vagytok. De kellett hozzá idő, míg beazonosítottalak...:D. Nem tudnám megmondani, hogy a szőke hosszú avagy a rövid vörös haj áll jobban, de tényleg olyan, mintha két külön nő lenne:). Szeretem az ilyen átváltozásokat, számomra azt jelenti, hogy bármi megtörténhet;). Jó ilyen lovestory-kat olvasni.
VálaszTörlésIgen, majdnem 10 évig fenékig érő szőke hajam volt. :) Egyébként hajtól függetlenül is: bármi megtörténhet! :)
TörlésUgyanezt akartam írni, hogy fel sem ismertelek elsőre a fotón :D nagyon szép a szőke hajzuhatagod *.*
VálaszTörlésKöszi! Szerettem, de már el se tudnám képzelni magam olyan hosszal, színnel meg végképp. :D
Törlés