Néhány napja, a nyaralásunk egyik
estéjén beültünk egy pizzériába vacsizni. Gyorsétterem jellegű elrendezése és
működése volt a helynek: bemész, megállsz a pultnál, fent a választék,
rendelsz, leülsz, majd 20 perc múlva rikkantanak, hogy „Kész a Hawaii!”,
kibattyogsz a pulthoz, elhozod a műanyag tálcát, a műanyag evőeszközöket, amik
úgyis beletörnek az első használatkor a kajába, szóval biztos, ami biztos,
hozol fejenként 10 szalvétát is, és eszel. Éppen leültünk és vártuk a
pizzánkat, amikor belépett az üzletbe 3 ember: egy 5-6 éves kislány, egy
fiatal, várandós nő és egy ötvenes éveiben járó férfi. Mindhárman romák voltak,
de normálisan néztek ki, sem aranylánc nem lógott a nyakukban, sem koszosak nem
voltak. Viseltes, de tiszta ruhája volt anyukának és a kislánynak is, a pasas
kicsit talán újabbnak, vasaltabbnak tűnt. Nem voltak együtt, nem is a gyerekek
apukája volt, csak egy barát vagy rokon.
Bejöttek, megálltak a pultnál és
anélkül, hogy körbenéztek volna, anyuka megkérdezte, hogy melyik a legolcsóbb
pizza. A pultos, aki egyébként a tulajnak tűnt, mutatta, hogy melyik táblán van
a legolcsóbb, 1.290.- forintos választék. Anyuka megint megkérdezte, hogy mi a
legolcsóbb. Ugyanazt a választ kapta, de láthatóan nem tetszett neki,
szomorkásan nézegette a táblát. Közben a kislány kiszúrta az Ice 'n' go-s hűtőt,
ami nyilvánvalóan elérhetetlennek tűnt számukra. Pár percig szenvedtek még ott
elöl, majd a pultban álló férfi megunhatta a huza-vonát és felajánlotta, hogy
odaadja 990.-ért valamelyik két feltétes pizzát. Választottak, elvitelre
kérték, leültek megvárni. Anyuka percekig számolta az érméket a zsebében, majd
kipakolta az asztalra. A kislány odament, nézegette, közben beszélgettek,
tanítgatta a nő a kicsit, hogy melyik érme mennyit ér. Cukik voltak, okosak és
kedvesek. A kislány rendkívül jólnevelt volt, elsőre megértette, hogy nincs
fagyi, szépen csendben nézegette a pénzérméket, amíg meg nem kapták a
dobozukat, majd távoztak.
Onnantól kezdve, hogy beléptek az
ajtón, legalább 10x kezdtem el felemelkedni a székemről. Oda akartam menni már
az első szájhúzásnál az árat meghallva. Szívesen kifizettem volna nekik a
pizzát, vagy vettem volna a kislánynak egy fagyit. Még azon is gondolkoztam,
hogy „véletlenül” elejtek előttük pár ezer forintot. Ott helyben és utólag is,
ha belegondolok, ha a pasi nincs velük, szerintem odaültem volna hozzájuk, amíg
várták a vacsorát, kicsit beszélgettem volna velük, és megkérdeztem volna,
elfogadnak-e egy kis kaját/pénzt/bármit, ami segít. Mégsem mozdultam, mégsem
mentem oda, mégsem segítettem. És miért? Mert féltem. Féltem, hogy a pasi
elküld a francba, vagy hogy agresszív lesz és akár odébblök, vagy megüt.
Féltem, hogy túl büszke lesz és bánt engem, vagy ha nem is engem, de mondjuk a
nőt, miután az elfogad egy kis pénzt.
Azóta is sokszor eszembe jutnak
és csak jár az agyam, hogy mit kellett volna csinálni, hogy kellett volna
csinálni. Meg úgy egyébként is, mi a fenéért féltem? Normálisan fel voltak
öltözve, értelmesen beszélgettek, a nő nagyon jó anyának tűnt… Ráadásul sosem
volt konfliktusom egyetlen romával sem, sőt… az óviban pl kifejezetten csíptem
ezeket a szülőket, sok esetben sokkal rendesebbek voltak, mint a fehér, tehetős
gyerekek felmenői. Mégis féltem bármit is tenni. Menyire röhejes már, hogy
segíteni szeretne az ember és nem mer…
Szeretnék naiv lenni. Szeretnék
kedvesen odasétálni egy ilyen szituációban, meghívni őket arra a nyomorult
pizzára és ha anya megengedi, venni a kislánynak egy adag fagyit. Szeretnék
leülni hozzájuk beszélgetni, kicsit megismerni őket és a helyzetüket. Sőt,
szeretném a címüket elkérni és küldeni nekik ruhákat, játékokat. Vagy amire épp
szükségük van. Szeretnék bízni az emberekben és merni segíteni. Nem csak
karácsonykor a cipősdobozokkal, meg az 1-2 kihelyezett kajagyűjtő ponton, hanem
ilyenkor is, amikor konkrétan helyzet van. TÉNYLEG szeretnék naiv lenni.
Biztosan ti is átéltetek már hasonló szituációt. Ti hogyan reagáltatok?
Segítettetek?
Sokszor éreztem már hasonlóan én is. Engem ráadásul sokszor még a lelkiismeretem is kínoz, hiszen szerencsés helyzetben vagyok. Bár nem származom gazdag családból, és talán éppen ezért tudom, hogy milyen ez és ha mernék szívesen segítenék. De az ilyen emberek általában túl büszkék és félek, hogy bár jó szándék vezérel, mégis megbántom. Ha meg nem segítek, én érzem rosszul magam.
VálaszTörlésIgen, én is napokig bűntudatos voltam még. Viszont az is hozzátartozik, hogy ha odamegyek és kifizetem a pizzát, azzal mi változik? Marad egy ezresük, de mi lesz a következő hónap végén? Hosszútávú megoldás kéne, de annyi pénzünk nekünk sincs...
TörlésSajnos ez a félsz megvan bennem is, és sokszor nem alaptalan. Van olyan ismerősöm, amely adott egy kis aprót egy roma gyereknek, majd utána vele egykorú roma fiatalok jelentek meg és kérték, hogy adja oda ami pénze van.
VálaszTörlésDe ettől eltekintve pozitív élménybe is volt részem. Városunkba, Marosvásárhelyen évekig ült egy néni a főtéren, és 1 lejért (70 forintért) megmérhetted a saját súlyod a mérlegével. Én a főtéren csak akkor sétáltam, ha a bankba mentem a fizetésemért. Ezért elhatároztam, hogy mindig amikor megyek a pénz után megmérem a súlyom nála. Nem azért mert nincs saját mérlegem, hanem hogy segítsem őt. Ha a pénzem 2-3 részbe vettem fel, akkor többször is megméretkeztem egy hónapban. Egy idő után már nem akarta elfogadni tőlem a pénzt, de úgy éreztem jól magam, ha mindig fizethettem. Sose jöttem el fizetés nélkül. Ebből adódóan ritkábban kezdtem járni hozza, ne kelljen rosszul érezze magát miattam, és én se miatta.
Egy nap elhatároztam, hogy rég jártam nála, és arra fele vettem az irányt. Amikor közel értem, épp előttem egy fiatal román pár sétált, a lány nézte a nénit és meg akart méretkezni. A néni is intette a szemével, hogy gyere méretkezz meg. A csaj a barátjához fordult, de annak nem volt aprója. Ekkor megszólaltam én, hogy én fizetem a csaj méretkezését, és azzal a néni kezébe nyomtam az 1 lejest. Ezek rám néztek kicsit szúrós szemmel, hogy ki vagyok én itt és mit akarok. Én csak elmosolyodtam, és szép napot kívántam nekik, azzal tovább álltam. :D
Ahányszor női ismerőssel sétáltam arra, mindig nekik is befizettem egy méretkezést. Azzal viccelődtem, hogy nem illik megkérdezni, hogy hány kiló vagy, de így legalább megtudhatom. Egyik alkalommal az egyik csajnak nagyobb örömöt okozott az egész, mint nekem vagy a néninek, mert kiderült, hogy 51 kg.-ról 54.-re tornászta fel magát. Egész nap, sétálás közben csak erről beszélgettünk.
Sajnos a nénit már nem láttam lassan 1 éve, reménykedem, hogy minden rendben van vele, de igazából csak optimizmussal próbálom leplezni a valóságot. Ha valaki egész életében kéregetett és már nem teszi, akkor történt valami vele. :(
Szóval zárszóként csak annyit, hogy amikor megvan a lehetőség, akkor kell élni vele. Tudom, én is félek adni, de sokkalta jobban fél a másik fél elfogadni. Mindenki le kell győzze a félelmét. :)
Erről a mérleges néniről a Mary Poppins madaras asszonya jutott eszembe. :) Ha van lehetőség, akkor mi is kihasználjuk mindig az alkalmat, ezért is írtam a végére a karácsonyi dolgokat. A kaja, cipősdoboz, és egyéb gyűjtésekbe mindig beadunk valamit. Sőt, vettem már vak gyerekektől kulcstartót is, meg - bár ez teljesen más - krisnásoktól CD-t. De ezek kialakított helyzetek, amikor tudod, hogy segíthetsz és jó néven veszik. Így random odamenni viszont számomra ijesztő.
TörlésHajléktalanokkal egyébként csak rossz tapasztalataim vannak, úgyhogy mellettük - sajnos - lazán elmegyek. Pénzt nem adok nekik, mert úgyis elisszák, a kaját meg többször volt, h az orrom előtt kidobták. De úgy, hogy Tesco parkolóban a friss, éppen megvásárolt kiflit, meg egy erdélyi kiskölyök a bontatlan zacskó kekszet...