CICC MESÉL: 6 éve történt...

A címre pillantva két dolgot vehettek észre. Egyrészt, hogy a tegnapi bejegyzésnek is részben ez volt a címe, másrészt a két szót az ismerős rész előtt. Nos, az ismétlődés azért van, mert ahogy a szerelem is, úgy ez a poszt is kétszereplős, és nem lenne teljes egyik sem a másik nélkül. Fogadjátok tehát szeretettel a férjem első vendégposztját, amiben a megismerkedésünket és az egymásba szeretésünket olvashatjátok újra, de most az ő szemszögéből. :) A cím első fele pedig természetesen egy új rovatot is jelez, ugyanis néha, mikor kedve van, ő is fog írni erről-arról. :)



Esős, inkább havasesős, ronda idő volt. Február 19, pénteki nap, pont mint ma, de aznap szabadságon voltam (pont mint ma, hehe). Pihenés helyett azonban izgultam, randevúra készültem…

Még nagyjából két évvel előtte ismertem meg Bettit, de eddig a napig – pontosabban egy pár nappal azelőttig – inkább csak egy egyszerű ismertség volt közöttünk. Még azt sem mondanám, hogy barátság, mert noha egy kórusban énekeltünk, nem nagyon beszéltünk egymással. Én basszus, ő szoprán, pont az ülésrend/állásrend egymástól távol eső pontjai. Csinos volt és szimpatikus, de sokkal fiatalabb tőlem, igy nem is nagyon voltak közös dolgaink.

Két apró dolog megmaradt, az egyik egy fellépés előtti jelenet, amikor fülbevalóját sörnyitóhoz hasonlítottam (mert valóban olyan is), a másik egy fellépés utáni, amikor is az adott falu művelődési házában tartott vendégség során narancslével ill. ásványvízzel koccintottunk, miközben a nagy többség a helyi házi „rettenetes“ pálinkát szopogatta, amit én is szívesen megkóstoltam volna, de mivel vezettem, sajnos nem tehettem. Viszont ezek az esetek, azon kívül, hogy jót nevettünk rajtuk, nem igazán jelentettek semmi komolyabbat.

 Na, most hirtelen még egy dolog beugrott, ami viszont kevésbé szimpatikus: az egyik kórustáborban (amely talán az első olyan tábor volt, ahol mindketten voltunk), emlékszem, hogy barátnőjével ebédnél az asztal végén ültek és mindketten iszonyú válogatósak voltak. Gondoltam is magamban, milyenek ezek a mai fiatalok (nem mintha én nem lennék még mindig fiatal, de akkor is...).

Január közepét írtunk és a kórus már egy jó ideje sajnos nem igazán funkcionált. A nagy templomi ünnepekre még összeállt, de amúgy nem igazán. Akkoriban a templomi vegyeskarunk mellett – vagy inkább helyett – egy főként fiatalokból álló kamarakórus voltunk, aztán már az sem igazán. A falubeliekkel még csak-csak találkoztunk, a többiekkel, akik karvezetőnk ösztönzésére, az ő akkori iskolájából csatlakoztak és így távolabbról jöttek, már nem igazán.

Egyik nap ültem otthon a gép előtt és azt láttam, hogy valaki rámír cseten. Jó, hát akkor beszélgessünk, úgysem hallottunk már régen egymásról. Elpanaszkodtunk egymásnak, hogy milyen kár, hogy nincs épp kórus és jó volna valamikor összeülni. Egy közös pizzázásra, vagy valami hasonlóra gondoltunk. Aztán pár napra rá, újra rámírt. Szombat volt, épp semmi különös program, otthon voltam, ő meg szólásokat gyűjtött össze, ha jól emlékszem, egy iskolai feladathoz. Beszélgettünk a virtuális világban, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy úgy öt óra eltelt időközben. Ami azt illeti, előtte nem volt barátnőm, illetve egyszer, 3 napig voltam már igazán szerelmes egy lányba, illetve viszont, de akkor, abból végül is nem lett semmi. Azon kívül meg inkább csak plátói szerelmeim voltak korábban, még gimis koromban, amikkel akkoriban még nem igazán tudtam mit kezdeni.

Az említett hajós kép :)
A következő napokban újra beszélgettünk Bettivel és szóba került a barátság-kapcsolatok téma is, és akkor valami megmozdult bennem. Megnéztem a profilját, volt róla egy kép, amin nagyon tetszett, megtetszett… Talán a hajába és a mosolyába szerettem bele először. Egy tengeren, hajón ült, nevetett valamin éppen, a hosszú szőke haját vitte a szél. Aztán egyre gyakrabban kezdtem nézegetni azt a képet. Igazából volt róla még egy kép, amin egy hatalmas macskával van (igen, a macskamániája…) és még egy, amin a telefonját nyomkodja (igen, a telefonmániája…), de én csak a mosolygós, hajlebegtetős képet bámultam.


Végül is együtt megszerveztük a kórusos pizzázást, január végére. Mikor szóltam a helyi barátoknak (kórustagoknak), úgy kezdtem, hogy „Bettivel“, erre egyikük kérdően nézett rám: „Csak nem?“ Nem, mondom, nem, csak beszéltünk, hogy jó lenne pizzázni. A pizzázás később meg is volt (amúgy épp abban az étteremben, ahol később a lagzinkat is tartottuk..), meg utána egy kis biliárd, én pedig magamban kissé még kérdően méregettem őt, hogy most akkor tényleg beleszerettem-e, vagy csak áltatom magamat. Biztos, ami biztos, búcsúzáskor nyomtam egy puszit az arcára. 

Tetszett, de még mindig ott volt a kérdés, a kora, én azért mégiscsak már közel 30 felé, ő meg még éppen érettségi előtt. A következő beszélgetésünk alkalmával azonban mindketten eloszlattuk a félelmeket, és akkor volt egy pont, amikor kattant valami, az, amikor a bizalomról beszéltünk, hogy még nem is nagyon ismerjük egymást, de megbíznánk egymásban. Ekkor azt hiszem, már teljesen beleszerettem.

A következő napokban egyre többet beszéltünk. Aztán jött február 19, amikor is újra volt próba. Megbeszéltük, hogy próba előtt pár órával találkozunk, habár ez neki nehézkes volt, mert suliból egyből jött és átszállással, több mint másfél órát kellett utaznia.

Én közben készülődtem. Ideges voltam, mert nem tudtam, mi lesz, amikor majd találkozunk és egy picit még mindig bizonytalan voltam, hogy nem utasít-e vissza. Azt amit én akkor gondoltam rólunk, vajon ő is úgy gondolja-e?

Vettem egy rózsát, de még előtte hazavittem, mert még mindig volt több mint egy óra, amíg megérkezik a vonattal. Nem tudtam nyugton ülni. Aztán szokásomhoz híven, jóval a vonat érkezése előtt odaértem az állomásra. Még 15 perc, még 10, még 5, na jöjjön már az a vonat!

Jött, és meg is láttam őt, de ő engem nem, mert a felüljárónál, annak tetején álltam meg, gondolván, onnan majd látom, hogy hol van. Aztán végül megláttuk egymást és feljött a lépcsőn. Én meg előrántottam a kabátomban szorongatott rózsát, a szemébe néztem, kimondtam, hogy szeretem, megöleltem és megcsókoltam…  pillanatok alatt történt minden. Pofon nem jött, ellenben megfogta a kezemet es elindultunk közös utunkon…

Ha nem olvastad az én szemszögemet, ITT megteheted! :)

Örökkékékazég

8 megjegyzés:

  1. Imádlak benneteket, olyan jó olvasni! :)

    VálaszTörlés
  2. :-) szuper volt mindkét szemszögből elolvasni történetet, édesek vagytok :-)

    VálaszTörlés
  3. Hát ez cuki volt mindkettő! Majd ha megírjátok a leánykérést és közös jövőtök terveit, szívesen beszállok én is, a harmadik szemszögével�� Mami

    VálaszTörlés
  4. Nem ér megrikatni az ember lányát! :) Édesek vagytok!!!!! Nagyon-nagyon boldog, szeretetben teljes, sok-sok-sokrengeteg évet kivánok nektek!

    VálaszTörlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)