6 éve történt…



Gimis voltam, végzős. Az osztályom nagy részét utáltam, ahogy ők is engem, de néhány igazán jó barát és a világ legjobb osztályfőnöke mellett nem volt okom panaszra. Hétfő délutánonként a suli kóruspróbáin erősítettem a szoprán szólamot, péntekenként pedig egy közeli településen egy (néha két) felnőtt kórusban. Szabadidőmben is sokat énekeltem otthon, emellett rengeteget kreatívkodtam, olvastam, hímeztem, a kisebb testvéreimre vigyáztam és készülődtem tettekben az érettségire, gondolatban pedig az óvodapedagógia szakra. Csak egy dolog hiányzott az életemből, talán a legfontosabb: a szerelem.


Az utolsó pasim még kilencedikben volt és 2 vagy 3 hónapig tartott, nem is emlékszem rá pontosan. Azóta csak plátói rajongásaim voltak 1-2 srác felé, de egyikkel sem alakult ki semmi, így ők gyakorlatilag csak a barátnőkkel való beszélgetés témáját szolgáltatták, illetve néhány unalmas töri órán a firkálási ötletet. Mivel főképp korombeli fiúk tetszettek (nyilván, hiszen őket ismertem), soha nem is erőltettem a dolgokat, hiszen évekkel korábban kialakult már bennem, hogy én bizony nem az a nő vagyok, aki egyik kapcsolatból/ágyból a másikba ugrál. Nincs semmi bajom velük sem, de én egyetlen férfit akartam magamnak, akinek én vagyok az egyetlen nő és akivel valóban jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Ezt a gimis fiúkákkal el sem tudtam képzelni, így bár nagyon vágytam A FÉRFI megtalálására, nem igazán foglalkoztam a dologgal.

Az egyik legelső közös képünk. :)

Volt ugyan egy pasi a felnőtt kórusban, akivel elég sokat beszélgettünk, mióta a próbák száma megritkult, gyakorlatilag minden nap koptattuk a klaviatúrát és órákig cseteltünk, de ő teljesen elérhetetlen volt. Messze lakott, 11 évvel idősebb is nálam, már évek óta dolgozik… Totál más világban éltünk. Ráadásul egyáltalán nem a zsánerem: alig magasabb nálam, gebe és világos a haja. Én a testesebb, magas, barna pasikat szeretem. Meg amúgy is, ő engem biztos csak kislánynak tart. Nem, rá nem szabad gondolni.


A pénteki próbák akkor szinte teljesen megszűntek, így egyre többet beszélgettünk, sőt 1-2 pizzázós alkalmat is szerveztünk együtt, ahol összehoztuk a csapat fiatalabb rétegét. Imádtam vele beszélgetni, egy idő után azon kaptam magam, hogy suliból hazaérve nem az evés-ivás-pisilés-éneklés-háziírás-tétel kidolgozás kombóval foglalkoztam, hanem azzal, hogy néztem az órát és vártam az időpontot, amit előző nap megbeszéltünk. Csak bámultam az órát és vártam, hogy már csak negyed óra legyen hátra. Ekkor rutinszerűen mentem anyukámhoz könyörögni, hogy hadd’ ülhessek a géphez, mert muszáj, de tényleg… :) És engedett, és bekapcsoltam és nem csináltam semmit, csak beléptem a Skype-ba és néztem a nevét és a mellette lévő jelzést. Amikor pedig az zöldre váltott, hihetetlen boldogsággal vetettem bele magam a beszélgetésekbe. Nem emlékszem pontosan, hogy miről, de mindig írtunk valamit, sosem állt a beszélgetés. Nem volt kínos „csend”. Ha kellett, felvidított, ha komoly témák foglalkoztattak épp, akkor arról beszélgettünk… Néha kicsit mintha írt volna arra vonatkozó célzásokat, hogy ő is szeret velem beszélgetni, meg hogy csinos vagyok valamelyik képen, amit látott rólam, de ezeket úgy igazán föl se fogtam.


Farsangi időszak volt és erre az alkalomra kicsit összeállt a kórus, így lebegett a szemem előtt egy dátum, a próba napja. Nem emlékszem már, melyikünk dobta be a témát, hogy találkozhatnánk pár órával korábban is, de megbeszéltük, hogy így lesz. Ő szabin volt, nekem suli volt, de péntek lévén az utolsó óra ofő volt, amiről úgy döntöttem, megpróbálok elkéredzkedni. Persze nem azért, mert ez randi, dehogy… Hiszen bár imádtam a beszélgetéseinket, még mindig nem lett sem magasabb, sem húsosabb, sőt a kora és a totálisan más élethelyzete sem változott. Nem randi, csak ha már annyit beszélgettünk virtuálisan, akkor miért ne tennénk ezt élőben is? Hiszen ráérünk mindketten.


Borzasztó lassan telt az a pénteki nap… Alig vártam, hogy összefussak a folyosón a drága osztályfőnökömmel és megkérhessem, engedjen el. Szinte biztos voltam benne, hogy így lesz, hiszen jóban voltunk, az ofő órák pedig sajnos a roppant antiszociális osztálytársak miatt úgyis semmitmondóak voltak. Kivéve azt az egyet, amiről végül mégsem mehettem el. Nem emlékszem, miről volt szó, de valami fontos lehetett, mert muszáj volt ott lennem… Mikor kicsengettek, repültem a buszhoz, siettem haza, hogy ledobhassam a sulis táskám és felvehessek egy másik pólót. Semmi extrát, nem is feltétlenül csinosabbat, csak tisztát. Megtörtént, rohantam vissza a buszhoz, hogy elérjem a vonatot. Csak néhány perc volt a busz és a vonat között, így gyakran lekéstem, de aznap szerencsére nem. Fél órás zötykölődés, majd átszállás és még 10 perc utazás várt rám. Az első vonaton még teljesen nyugodt voltam, írtam neki SMS-t, hogy mikor érkezem, aztán zenét hallgattam. Késett a vonat és a csatlakozás itt is csak néhány perc volt, így kezdtem idegeskedni. Nem értettem magamat, hiszen nem volt tétje a találkozónak. Max szólok, hogy lekéstem és ne induljon el otthonról elém. Minden baráttal így teszek, ha ilyesmi történik. A közlekedés nem rajtam múlik, nem tehetek róla. Csak azt sajnáltam, hogy így valószínűleg kevesebb időt tölthetünk együtt. Aztán mintha megérezte volna a vonatvezető a szorongásomat, hirtelen nagyon belehúzott, így sikerült elérni a csatlakozást.


Az egyik legfrissebb közös képünk. :)
Felszálltam, volt hely, így leültem. De valahogy nem volt jó. Nem bírtam magammal. Felálltam, odébb mentem egy kocsival. Izgultam. Borzasztóan izgultam, mert tudtam, hogy csak két megálló és találkozunk. Mit fogok mondani? Lesz közös témánk? Úristen, hogy köszönjek neki? A „szia” túl kislányos. A „hello” túl laza. „Jó napot”-tal mégsem köszönhetek. Ahogy ezen gondolkoztam, észrevétlenül azon kezdtem agyalni, hogy ha a pasim lenne, hogyan köszönnék neki. De hát ez hülyeség, hogy lenne már a pasim? Megálltunk az első megállónál, a következőig csak pár perc volt hátra. És akkor bevillant. Úristen! Hiszen én beleszerettem ebbe a pasiba! Nem tudtam, mit csináljak, hirtelen le akartam mondani, de közben mindennél jobban vágytam arra, hogy láthassam és hallhassam a hangját, amit olyan sokáig nélkülöznöm kellett. Majd’ belehaltam abba a pár percbe, a két megálló között, végül erőt vettem magamon és megpróbáltam nyugodtnak tűnni. Odaértünk, az ajtó kinyílt, leszálltam, körülnéztem… És nem volt sehol.  Biztos csak késik, gondoltam, sőt, még arra is gondoltam a frissen felfedezett érzések közepette, hogy milyen cuki, hogy késik. :D

 
Előkaptam a telefonom, gondoltam rácsörgök csak úgy lazán, hogy merre van. Közben elkezdtem a vasúti árokból kimászni, így a lépcső megmászása közben kezdtem hívni. Persze mire kicsöngött volna, észrevettem, hogy ott áll fönt. Először csak a fejét láttam, majd lassan, ahogy lépdeltem felfelé, már láttam a sálját, aztán a kabátját, a rózsát a kezében, a nadrágját… Várjunk csak! Rózsa van a kezében?! Mire felértem, ő odasétált a képcső tetejéhez, így gyakorlatilag a felső lépcsőfokról lelépve szorosan elé kerültem. Ő pedig remegő hangon közölte, hogy szeret, és mielőtt válaszolhattam volna, megcsókolt, a világ pedig megszűnt körülöttünk…


Hát ez történt hat éve. <3 :)

Örökkékékazég

12 megjegyzés:

  1. Awwww :) <3 Ez nagyon édes történet. Mi Gergővel egy fesztiválon ismerkedtünk meg és amolyan szerelem volt első látásra. A baráti társaságából pár srác jóban volt az én haverjaimmal és így futottunk össze. Aztán csak bámultunk egymást megállás nélkül, közben a többiek roppant kínosan érezték magukat. XD De ennek már 4,5 éve. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó! :) Olyan jó ezeket már csak filmen is nézni, csodás lehet élőben átélni! :) <3

      Törlés
  2. Még meg is könnyeztem. Írj még sokat ilyen szépen! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is, miközben írtam. :) Próbálok, sőt... annyi kérést kaptam, hogy folytassam a sztorit, hogy tuti megírok majd még néhány epizódot. :) Addig is, reggel a férjem hasonló irománya is kikerül, ami szerintem még cukibb lett, szóval ez a két nap most évfordulós-összejövés mesélős lesz. :) <3

      Törlés
  3. Mintha egy romantikus regényből olvastam volna a sorokat. :)
    Mi a férjemmel idén 11 éve, hogy együtt vagyunk. :) A nagyfiúnk 9 éves <3 az iker fiaink 4 évesek. <3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De szuper! :) Gratulálok nektek, szép család lehettek. :)

      Törlés
  4. :-) Nagyon kedves a történetetek, szeretek ilyen lélekmelengetőket olvasni! Boldog évfordulót!

    VálaszTörlés
  5. Jajj, mennyi érzést kavart ez most fel. De csodálatos. Mintha egy romantikus regény lenne... Csak ez jobb... Ez okyan valós (tudom, mivel a valóság) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, valós, minden szava. :) Többen írtátok ezt a regényes dolgot, asszem meglátszik, mennyi kis Júlia, Romana, Tiffany és társain vagyok túl... :D

      Törlés
  6. Szivmelengető volt olvasni a soraidat! Csak pörgettem lefelé, és alig vártam, hogy mi lesz. Betti..., amúgy szerintem irói vénád is van. Próbálkoznod kellene vele.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. :) Annyian írtátok ezt, hogy lassan tényleg nekiállok írni valamit. :D

      Törlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)