Nemrég volt a házassági évfordulónk, amikor írtam egy lelkizős, személyes posztot a házaséletről, a kapcsolatunkról, a nehézségekről és a mindennapokról. Akkor is ígértem, illetve régóta tervezem, hogy megmutatom magát „a nagy nap”-ot, az esküvőnket is. Most mégsem ez jön, mert rájöttem, a legokosabb és leghasznosabb talán az, ha a tervezéssel-szervezéssel kezdem a beszámolót. Szóval a mostani egy hasznosabb, esküvő előtt állóknak való bejegyzés lesz, a mi esküvőnk többnyire képes és sztorizós beszámolója pedig kicsit később várható. :)

 Szinte a legelső téma, ami felvetődött bennünk a lánykérés után, az a dátum kiválasztása volt. Én már akkoriban is utáltam és nehezen viseltem a meleget, így annyi kérésem volt a dologgal kapcsolatban, hogy ne a nyári forróság kellős közepén kelljen feszengeni a nagy ruhában. Így esett a választásunk a második szeptemberi szombatra, ami 2011-ben 10-ére esett. Ha olyan helyen élnénk, ahol megbízható az időjárás havazás szempontjából, akkor biztosan kiharcoltam volna egy téli esküvőt (mindig is irigykedtem Phoebe (Jóbarátok) csodaszép szállingózó havas házasságkötésére), de a lucsok, ami mostanában sajnos tél címszó alatt van, nem hiányozna. Szóval kora ősz, kellemes meleg, de nem 40 fok volt a cél, amit szerencsére sikerült is bevonzani, ugyanis 25-30 fok közötti napos, de nem napszúrást okozó időjárás volt aznap. :)

A második legfontosabb dolog szerintem, eldönteni a szertartás helyszínét, típusát. Vannak, akik csak polgárit tartanak, akiknek viszont fontos a templomi, azoknak mindkettő szükséges. Nekünk csak a templomi számított, a polgári abszolút hidegen hagyott mindkettőnket. Viszonylag hamar el is döntöttük, hogy oda nem is hívunk senkit, csak besétálunk a két tanúval, aláírunk, aztán csókolom. Így is történt és őszintén: kifejezetten jó volt így lazán csinálni, ma sem döntenék másképp. A templomi volt tehát az igazi esküvőnk, ahová vendégeket hívtunk és rendesen kiöltöztünk, illetve oda vásároltunk virágot és díszítést is. Természetesen ezt nem kell így csinálni másoknak is, egyszerűen nekünk ez így tetszett. Mivel nagyon szerettük volna, hogy énekeljen a kórusunk a szertartáson (illetve a férjem sokkal inkább ragaszkodik a gyökereihez, mint én), az ő lakhelyén lévő katolikus templom lett a szertartás helyszíne.

Bár nem kerítettünk nagy feneket neki, azért a polgári esküvőre is fel kellett készülni. Ha jól emlékszem, minimum 30 nappal korábban jelezni kell a házasságkötés igényét. Személyesen, együtt, születési anyakönyvi kivonattal, személyivel. Több oldalas nyomtatványt kellett kitöltenünk az adatainkról, illetve itt kellett kiválasztani az új nevemet és a leendő gyermekeink vezetéknevét is. Lefoglaltuk az időpontot, illetve megbeszéltük, hogy nem kérünk sem pezsgőt, sem zenét, sem felolvasást, sem hosszú beszédet. Ezek mind pénzbe kerülnek, illetve hétvégén, szezonban a sima időpont is. Mivel két tanúhoz kellett csak igazodnunk, mi a szeptember 9-e, péntek délelőttöt választottuk, mindenféle külsőségtől mentesen, tehát gyakorlatilag ingyen megoldottuk a dolgot.

  

A névválasztás természetesen bizonyos keretek között zajlik. Tehát ha Kiss Mónikából Nagy Ziták szeretnénk lenni, azt nyilván nem ilyenkor kell elintézni. A vezetéknév azonban számtalan módon változhat. Lehettem volna:

Mikes Zsoltné

Mikes Zsoltné Pálvölgyi Bettina

Mikesné Pálvölgyi Bettina

Pálvölgyi Bettina

Mikes-Pálvölgyi Bettina

Pálvölgyi-Mikes Bettina

Mikes Bettina

Azt hiszem, ennyi. Illetve lehet, hogy rövidíteni is lehet ilyenkor (pl. Mikesné P. Bettina), de ebben nem vagyok biztos. Mivel szerettem volna, ha megmarad a teljes nevem, de látszik az is, hogy férjnél vagyok, számomra egyértelmű volt, hogy Mikesné Pálvölgyi Bettina leszek. A gyerekeink pedig hagyományos módon az apukájuk vezetéknevét fogják továbbvinni. :)

A templomi szertartás megszervezése kicsit macerásabb volt. Egyrészt mert én református vagyok, míg a párom katolikus. Másrészt mert bár az ő helyi templomában szerettünk volna házasodni, nem az éppen ott működő pap közreműködésével képzeltük el az eseményt, hanem egy elég távol lakó rokonéval. És még ott volt a jegyesoktatás kérdése is természetesen, ami egy kötelező, néhány alkalmas beszélgetést, tanácsadást jelent. Az, hogy különböző egyházhoz tartozunk, nem jelentett nagy problémát. Bár szerettem volna vegyes szertartást (egy pap, egy lelkész), de akit szerettem volna református vonalról, nem ért rá, úgyhogy maradtunk a sima, katolikus, de mise-mentes szertartásnál. Ehhez alá kellett írni egy papírt, hogy majd a gyerekeinket nem gátolom meg a katolikus neveltetés megkapásában. Hát meggátolni nyilván nem fogom, de szerintem úgy igazságos a dolog, ha megmutatjuk nekik mindkét (vagy akár több) alternatívát, aztán majd eldönti az a gyerek, hogy mi tetszik neki. Nem szeretnék döntésképtelen csemetét nevelni. :) A távoli pap-rokon 1-2 beszélgetős alkalmat kért, amit be is tartottunk, meglátogattuk és beszélgettünk több alkalommal. Bennem inkább ez maradt meg jegyesoktatásként, mert a helyi pap gyakorlatilag teljesen felesleges hittanórát tartott nekünk, ahelyett, hogy a házasságról beszélt volna, amiről ugye szólnia kéne egy ilyen alkalomnak. Mindegy, túléltük és ez csak még biztosabbá tett a dolgunkban, hogy nem szeretnénk, ha ő adna össze minket. :) 

 

Miután megvolt a szertartás dátuma, elkezdtünk éttermet, lagzihelyszínt keresni. Igazából egyértelmű célunk volt, szóval nem kellett nagyon keresgélni, csak ott megérdeklődni a lehetőségeket. Szerencsére egy elképesztően szimpatikus és laza tulajjal volt dolgunk, úgyhogy két vagy három találkozás során ki is alakult minden részlet és lefoglaltuk a helyet. Mi úgy gondoltuk jónak, ha bizonyos italok (üdítő- és alkoholos is) korlátlanul fogyaszthatók. Szerettünk volna három fogást (leves, normál második, töltött káposzta éjfélkor). Fatálas étteremről lévén szó, a normál második vegyes sültes és többféle köretet tartalmazó tál volt, így volt lehetősége a vendégeknek válogatni. A választott korlátlanul fogyasztható italokon felüli fogyasztást mindenki magának fizette, de szerintem 1, vagy max 2 ember volt, aki erre vetemedett, szóval jól válogattuk össze a listát. :) Táncot nem szerettünk volna, egyrészt a mulatós zene elkerülése végett, másrészt egyikőnk sem táncoslábú. :)

A torta és az aprósütik máshonnan származtak, szerencsére megengedték, hogy bevigyük az étterembe. A tortát nem bonyolítottuk túl, vettünk három simát, változó ízekben, így mindenki megtalálta a saját ízlésének valót. Az aprósütiket barátok és rokonok vitték a helyszínre a templomi szertartás előtt, majd ott kipakolták nekünk tányérokra.

A ruhára nem szerettünk volna túl sok pénzt költeni. A férjem kapott egy új öltönyt, mert nem volt éppen passzentos, kényelmes neki. Én kölcsönöztem a ruhámat, amit azóta is jó megoldásnak tartok. Teljesen felesleges, hogy itt porosodjon és max egy ovis farsangra vegyem fel még egyszer. Mire a lányom megy férjhez, addigra meg úgysem lesz divatos, ráadásul a méreteim sem éppen hétköznapiak… :D Szóval kölcsönöztem és ma is kölcsönöznék.

A színünk a pirosas bordó volt, ez köszönt vissza a csokromban, az ékszereimben és a párom nyakkendőjében is. Az étterem és a templom díszítése is ezzel a színnel történt. A virágokra nem költöttünk sokat, volt egy nagy csokrom és egy kicsi dobálni, kapott a négy koszorúslányka is 1-1 kicsit, illetve a templomba került egy kis díszítés. Mai fejemmel bevállalnék egy ugyanilyen színű cipőt és körömlakkot is, akkori szolíd, visszafogottságomban megelégedtem egy fehér balerina + nude manival.

A fodrászom és a sminkesem is én magam voltam. derékig érő hosszú szőke hajjal szerintem felesleges lett volna bármi extrát is kezdeni, szép hercegnős volt önmagában is. Befontam előző este, így szép sellős, hullámos volt, majd telepakoltam kisebb-nagyobb fehér virágokkal. Tiszta Aranyhaj. :D Nekem nagyon tetszett, szerintem most a vörössel is hasonlóképp tennék. :) A sminkem nagyon minimális volt. Egyrészt akkoriban még nem igazán festettem magam hétköznapokra sem, másrészt féltem, hogy lebőgöm. Szóval egy kis korrektor és szempillaspirál került csak a fejemre, illetve egy ajakbalzsammal néha átkentem a számat, hogy ott is legyen valami. Szerintem ma sem vinném túlzásba, bár a vastag fekete szemceruzázás annyira hozzám nőtt azóta, hogy valószínűleg az még belekerülne a sminkembe.

  

A szolgáltatókat kihagytuk és barátokkal oldottuk meg a dolgot. Szerencsére vannak nagyon tehetséges fotósok, műszaki zsenik és jó beszélőkéjű, vőfélynek tökéletesen befogható ismerőseink is. Még nyomdában dolgozó haver is akadt, úgyhogy szinte semmi ilyesmiért nem kellett fizetnünk. A meghívónk eléggé különlegesre sikeredett, ezt mi készítettük el. Később megmutatom majd, szerintem megérdemel egy külön posztot. :) A zenét mi válogattuk, magnóról ment, és a képeinkből való vetítést is én állítottam össze.

Talán a gyűrű volt az egyetlen, amire nagyobb összeget szántunk, bár semmi különlegeset nem szerettünk volna. Én nagyon nem szeretem a hagyományos aranyat, úgyhogy fehér aranyat választottunk. Sima, egyszerű, mindenféle ciráda mentes karika, gravírozással. Belül a dátum, kívül pedig a másik keresztneve olvasható. Nagyon szeretem, szerintem gyönyörű és imádom, hogy egyszerű és letisztult.

A vendégek között voltak extanáraim, közös és saját barátok is. Voltak, akiket csak a templomba hívtunk, majd körülbelül 70 embert vacsizni is. Nyilván a rokonok jöttek enni, illetve a közelebbi barátok is. Őszintén szólva ma már a felét nem hívnám meg, olyanok is vannak, akik mellett lazán elmennék az utcán. Nem azért, mert paraszt vagyok, hanem mert nem ismerném meg őket. Szóval ezt nagyon át kell gondolni, mert elég húzós pénzek mennek el 1-1 emberre. A másik pedig, amit nagyon meg kell gondolni, az a tanúk kiválasztása. Én elkövettem azt a hibát, hogy rossz embert választottam és nézhetem életem végéig a képeken… Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy álszent dög a leányzó, szerintem ha a sarki boltban dolgozó vadidegen alkalmazottat kérem meg, akkor is jobban járok… Nem szeretném ezt most részletezni, lehet, hogy később írok majd erről bővebben.

Ajándéknak pénzt kértünk, főleg mivel a tánc kiesésével menyasszonytánc sem volt. Nem jött össze sok belőle, de mindenképp könnyebbség volt. :) Egyébként ez szerintem abszolút nem pofátlanság, ha normálisan tálalja az ember. Ráadásul ugye együtt éltünk már akkor, szóval teljesen felesleges lett volna bármilyen háztartási kütyü. Mi is adtunk egy-egy apróságot az étterembe is velünk tartóknak, ami egy-egy hűtőmágnes volt háztartásonként, a mi fényképünkkel.

Végül pedig jöjjenek a piszkos anyagiak. Nem részletezem, csak arányaiban írok erről. Egyrészt mert nem tartom lényegesnek, hogy mi mennyit költöttünk, másrészt pedig eltelt azóta négy év, ami azért ilyen viszonylatban elég sok idő. Az arányok valahogy úgy épültek fel, hogy a teljes büdzsé felét hagytuk az étteremben, a maradék pedig ment a nászútra, a ruháinkra, a tortára, a virágokra, a gyűrűkre és az ajándékokra.