Eddig is írogattam az életemről
valamennyit. Soha nem titkoltam semmit sem a múltamból, sem a jelenemből.
Tudjátok, hol lakom, láttátok a férjem képeken. Tudjátok, hogy mit szeretek és
mit nem, hogy mi a véleményem az élet nagy dolgairól. Szeretem a különböző
kérdéssorokat kitölteni, szeretek válaszolgatni kérdésekre, így valószínűleg
még több apró titkot fogtok rólam megtudni az idő múlásával. Mégis, ez talán
életem legszemélyesebb bejegyzése lesz…
A sztori ott kezdődik talán,
amikor 9 hónap járás után, 19 évesen igennel válaszoltam a kérdésre: „Hozzám
jössz feleségül?”. Hihetetlen érzés volt, mert mindig is fiatalon
terveztem férjhez menni. A barátságfüzetek adott kérdéseire mindig is 20 éves
férjhezmenetel és 23 éves anyaság volt a válaszom. Sosem akartam egyik
kapcsolatból a másikba ugrálni, nem szerettem volna „tapasztalatot gyűjteni”,
kavarni ezzel-azzal. Az igazit, a férjemet kerestem minden kapcsolatomban 12
éves korom óta. Szóval egy igazi álom vált valóra akkor és ott Pécsen, a
lakatok mellett. Csodás napok jöttek utána, anyukám ha nem is repesett, de nem
ellenkezett, anyós bedepizett, de mit is tett volna 70 évesen egy szem pici fia
elveszítésekor (?!)… a barátok örültek, a főiskolai csoporttársaim gratuláltak,
minden happy volt. :) Persze a förtelmes ex-osztályom tagjai magukhoz hűen
gyökerek voltak, valaki által el is terjesztődött a hír, hogy biztos terhes
vagyok… Volt olyan tanárom is, aki gratulált a babához, végül két másik,
már-már barátnak számító pedagógusom tisztázta a helyzetet (örök hála nekik).
A következő pár hónap az
esküvőtervezéssel telt. Közben anyukámmal annyit veszekedtünk ez és más miatt
is, hogy összeférhetetlenség miatt el kellett költöznöm, így bár nem szerettünk
volna az esküvő előtt együtt élni (maradiak vagyunk, na), odaköltöztem a
páromhoz. Anyós persze - aki addig mézes-mázos, kedveskedő, szeretetteljes volt - kivillantotta a foga fehérjét, gyakorlatilag nem lehetett vele együtt élni.
Talán a legelső veszekedésünk is ekkor, emiatt történt, mert nem hagyott élni
engem… Nem szeretném részletezni, a lényeg az, hogy a legalapvetőbb dolgaimba
(öltözködés, hajszárítás, evés, tanulás) kötött bele olyan szinten, hogy 2 hét
után azt éreztem, vagy azonnal elköltözünk együtt, vagy én megyek egyedül, de
akkor soha többé nem látjuk egymást. Szerencsére vette a lapot a párom, így bár
nem nagy lelkesedéssel, de elhagytuk a borzalmak házát és albérletbe költöztünk.
Itt újra jó volt, én anyóshoz nem
voltam hajlandó elmenni (azóta sem, és ez szerintem eddigi életem legjobb
döntése), ő mászkál továbbra is. Egy ideig probléma volt, aztán beletörődött,
hogy én bizony be nem teszem a lábam abba a házba újra. Az esküvő szépen
lement, idő közben anyukámmal is rendeződött a helyzet, így ők is eljöttek.
Szeretnék a közeljövőben magáról az esküvőről is írni, így azt most nem
részletezném, de igazából egyetlen személyt leszámítva tökéletes volt az egész
nap, szuperül megszerveztük szerintem. :)
Ennek már négy éve, éppen ma –
ezért is írok most erről. Ennyi idő alatt sok minden történt. Én lediplomáztam,
dolgozni kezdtem, majd felmondtam és most itthon vagyok. Őt előléptették, ami
sokkal több munkával jár, így kevesebbet látom. Én abbahagytam az éneklést, ami
az egyetlen igazi hobbim volt. Rengeteget sírtam miatta, de nem volt
összeegyeztethető a házasélettel – legalábbis eleinte így éreztem. Ő továbbra
is jár focizni minden szerdán, énekelni minden pénteken, gitározni minden
vasárnap. Nem mondom, hogy el vagyok nyomva, mert nem, észszerű (új
helyesírás, meeeh) kereteken belül megkapok mindent, amit szeretnék, legyen
szó egy koncertről, egy moziról vagy egy sminkcuccról. Blogolhatok, amit imádok
és nem vagyok rákényszerítve a munkára, ami őszintén szólva most az utolsó dolog,
amire vágynék. Sok minden történt kettőnkkel is. Rájöttünk, hogy nem 1-2 cuki
hibája van a másiknak, hanem kifejezetten idegesítő dolgai is, ami már nem tud
cuki lenni. Rájöttünk, hogy természetes úton valószínűleg nem lesz kisbabánk,
mert bár orvosnál még nem jártunk ezügyben, 4 év sok idő… Rájöttünk, hogy meg
tudunk oldani közösen problémákat, legyen szó lelki, elméleti, gyakorlati,
esetleg anyagi gondokról. Ki merem jelenteni, hogy ismerjük egymást
ténylegesen, igazán, tudjuk, hogy hogyan fog reagálni a másik, mielőtt
kérdezünk/mondunk valamit, tudjuk, hogy mikor kell békén hagyni a másikat és
azt is, hogy mikor elég egy ölelés vagy egy csikizés ahhoz, hogy elszálljon
minden rossz.
Ettől függetlenül nem minden
fenékig tejfel. Persze minden kapcsolatban vannak veszekedések, de sokszor
belegondolok, hogy mindenkinél ennyi vita van? 4 éve vagyunk házasok, lassan 6
éve együtt, természetes, hogy ez már nem az az érzés, ami a legelején volt.
Sokszor elgondolkozom, mi lett volna, ha nemet mondok, vagy ha össze se jövünk.
Azon is gondolkoztam már, mi lenne, ha most vége lenne. Szerintem ő is így van
ezzel. Nem tökéletes a kapcsolatunk, sok mindenben nem értünk egyet. Én
hisztizek, mert ő heti 3 napot külön tölt tőlem a hobbijai miatt, míg én mindig
itt vagyok. Nem is érzem, hogy el kéne mennem, jó ez így nekem, a blogolással
teljesen kerek az életem hobbi-fronton. De jól esne, ha néha fontosabb lennék,
mint a foci, vagy a kórus. Vagy ha néha ő állna elő azzal, hogy
társasozzunk/nézzünk filmet/kiránduljunk/menjünk el fagyizni, stb.
Sajnos egyikőnk előtt sem volt igazán jó
példa. Nálunk nem felhőtlen a családi élet, bár lehetne sokkal rosszabb is.
Náluk gyakorlatilag nincs, mindig is ketten voltak az anyjával. Szóval igazán
követendő példa egyikőnk előtt sincs. Én ösztönből próbálok arra felé mozdulni,
hogy töltsünk együtt minél több időt abból a kevésből ami a 3 db estét és
másfél napot jelenti egy héten. Ő ezt szerintem fölöslegesnek tartja. Bár sosem
mondta még ki, de úgy látom rajta, hogy szerinte nem kell megdolgozni a
házasságért, a kapcsolatért, az érzelmekért. Ő mintha készen lenne azzal, hogy
megkérte a kezem és onnantól kötelező happységnek kellene lennie. Nem
hibáztatom érte, végülis ő semmilyen házasságot nem látott maga előtt soha. De
nehéz úgy próbálkozni, ha azt látod a másikon, hogy tök fölöslegesnek tartja az
egészet.
Feltettem a címben a kérdést: jól
tettem? És a válaszom a fentiek ellenére is, őszintén az, hogy IGEN! Tudtam, hogy nem Hamupipőke és az
ő hercege vagyunk. Hogy nem lesz minden rózsaszín, hogy lesznek vitáink.
Tudtam, hogy lesz olyan, amikor úgy érzem, elég volt és azon gondolkozom, kit
hívjak fel, hova menjek, hány napi cuccot vigyek magammal (hozzáteszem, egyszer
sem indultam még el ténylegesen). Biztosan neki is vannak ilyen pillanatai. Mégis
azt válaszolom, ha bárki megkérdezi, hogy mi a helyzet, hogy boldog vagyok.
Szeretem a férjem. A hibáit nem, szerintem hülyeség, hogy azt is szeressük a
másikban. Igen is rohadt idegesítő, amikor csámcsog, vagy amikor a foci
fontosabb neki, mint én (dehogy fontosabb, maximum adott pillanatban). Én is
idegesítem a rögtönzött kozmetikum-tesztekkel, amiket tartok neki, és a néhány
kedvenc férfi-színészemért való őrült rajongásommal. De mindezek mellett
annyira jó, amikor átölel… Amikor megsimogat. Amikor azt mondja, szép a hajam,
a sminkem, vagy a ruhám. Amikor hoz nekem ágyba reggelit, vagy hogy minden
szombat reggel, amikor lemegy kenyérért a boltba, hoz valami édességet. Nem
azért, mert kérem, hanem csak úgy. Mert szeret. :) És én se jövök ki a boltból
sör nélkül soha, és próbálok olyan kajákat főzni, amit ő (is) szeret. Én is
megölelem, én is megsimogatom, megdicsérem, ha tetszik a feneke egy nadrágban,
vagy ha éppen olyan hosszúságú a haja/szakálla, ahogy szerintem a
legelőnyösebb. Én is szeretem őt. :)
Biztosan lesz még rengeteg
vitánk, biztosan fogunk még azon gondolkozni, hogy fejezzük be. De mindez
eltörpül amellett a boldogság mellett, amit okoznak a fent említett dolgok.
Boldog vagyok vele, szeretem őt és ő is engem. Egyértelműen ki tudom jelenteni,
hogy jól tettem, hogy hozzámentem,
JÓ
DÖNTÉS VOLT.
A másik jó döntés pedig a
meghívónkon szereplő idézet volt, amit minden rosszabb pillanatunkban észben
tartok és ismételgetek:
„Nem lesz
könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom,
mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.”
(Szerelmünk lapjai)
Boldog 4. házassági évfordulót
nekünk! :)
Kedves Druszám! :) A lényeg, hogy a válaszod igen, az általad feltett kérdésre. Hidd el én tudom a legjobban, hogy milyen nehéz amikor újra kell építened önmagadat. Egy javaslat, direkt nem írom, hogy tanács, mert ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak :) Arra figyelj, hogy mindig önmagad legyél egy kapcsolatban, nagyon fontos az a mondás, hogy arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Ha énekelni szeretnél tedd azt, ha dolgozni, akkor pedig azt, nem leszel ettől kevésbé szerető feleség, csak meglesz neked is a társaság az életed és így az együtt töltött idő sokkalta jobban fel fog értékelődni. Sajnos én erre már nagyon későn jöttem rá, de ez egy másik történet :) További sok szép és boldog évet nektek. :)
VálaszTörlésKöszönjük szépen! :) A munkával kapcsolatban szerintem félreértettél, én ennek most nagyon örülök, hogy itthon lehetek. :) Az éneklés... igazából annyira megváltoztak kapcsolataim a volt kórusomon belül, hogy ha fizetnének, se mennék vissza oda. Más kórusba pedig szintén nem vágyom, valahogy elmúlt a varázs... Ettől függetlenül éjjel-nappal énekelek itthon, szerintem a szomszédok már hülyét kapnak tőlem. :D Most nekem így jó, barátnőzök, blogolok, főzök, mosok, sorozatozok... Imádom ezt!
TörlésViszont biztos vagyok benne, hogy amint igényem lesz jobban emberek közé menni, meg fogom tenni, általában nem fogom vissza magam, ha a fejembe veszek valamit. :)
Üdv.: Betti
A kedvenc történelemtanáromnak volt ez a mondása, ami a blogod neve :-) Nagyon tetszik a házassághoz való hozzáállásod, és remélem, sokáig együtt lesztek, és a férjed is ráébred, hogy egy kapcsolat nem működik magától, hanem sok-sok áldozatos munkát követel :-)
VálaszTörlésÉn emlékkönyvbe kaptam egyszer és annyira elmondja a lényemet, hogy már-már saját gondolatként kezelem. :) Tudja ő egyébként, h nem működik magától, csak nem örül neki. :D Viszont elolvastattam vele a posztot még hétvégén, frissen, ropogósan és nagyon bólogatott, úgyhogy van remény a megvilágosodásra. :) Biztosan sokáig együtt leszünk, ez nem is kérdés. :)
TörlésKedves Betti!
VálaszTörlésÖröm látni azt, hogy - bár sok nehéz dolgon mentetek keresztül - ennyire szeretitek egymást! Az élet (és gondolom a házas élet sem) nem fenékig tejfel és jó látni, mennyire észszerűen gondolkodsz!
Kívánok Nektek még legalább 400 év boldog életet így együtt! Nagyon aranyos pár vagytok! :)
Sok puszi: Nóra
Köszönöm/köszönjük! :) Puszillak!
TörlésAz elején biztosan egy csomóan jól felhúzták a szemöldököket, hogy milyen utálatos vagy már, összeveszni anyóssal, anyával, de mindenkinek legalább ennyire kéne tökösnek lennie, és nem hagynia magát kiidegelni.
VálaszTörlésNem egy rózsaszín dolog néha a valóság. Remélem még legalább 50 évig együtt lesztek. Nagyanyám mindig a békességet emlegette, amig az van, minden okés lesz.
Húzogassák csak a szemöldöküket, abszolút nem érdekel. Én meg azokon húzom fel az enyémet, amikor valaki tök más esküvőt szervez meg magának, mint amilyenre vágyik, csak azért, hogy anyuka, anyós, kiskutya a szomszédból elégedett legyen. Kit érdekel? Ez a párról kell, hogy szóljon, és ha ők türkiz ruhában és egy temető közepén, kelkáposzta főzeléket falatozva akarnak összeházasodni, abba sincs joga senkinek belekötni.:)
TörlésAz 50 évben én is bízom és drukkolok, hogy nálatok is legyen legalább ennyi! :)