Férjhez mentem – jól tettem?



Eddig is írogattam az életemről valamennyit. Soha nem titkoltam semmit sem a múltamból, sem a jelenemből. Tudjátok, hol lakom, láttátok a férjem képeken. Tudjátok, hogy mit szeretek és mit nem, hogy mi a véleményem az élet nagy dolgairól. Szeretem a különböző kérdéssorokat kitölteni, szeretek válaszolgatni kérdésekre, így valószínűleg még több apró titkot fogtok rólam megtudni az idő múlásával. Mégis, ez talán életem legszemélyesebb bejegyzése lesz…



A sztori ott kezdődik talán, amikor 9 hónap járás után, 19 évesen igennel válaszoltam a kérdésre: „Hozzám jössz feleségül?”. Hihetetlen érzés volt, mert mindig is fiatalon terveztem férjhez menni. A barátságfüzetek adott kérdéseire mindig is 20 éves férjhezmenetel és 23 éves anyaság volt a válaszom. Sosem akartam egyik kapcsolatból a másikba ugrálni, nem szerettem volna „tapasztalatot gyűjteni”, kavarni ezzel-azzal. Az igazit, a férjemet kerestem minden kapcsolatomban 12 éves korom óta. Szóval egy igazi álom vált valóra akkor és ott Pécsen, a lakatok mellett. Csodás napok jöttek utána, anyukám ha nem is repesett, de nem ellenkezett, anyós bedepizett, de mit is tett volna 70 évesen egy szem pici fia elveszítésekor (?!)… a barátok örültek, a főiskolai csoporttársaim gratuláltak, minden happy volt. :) Persze a förtelmes ex-osztályom tagjai magukhoz hűen gyökerek voltak, valaki által el is terjesztődött a hír, hogy biztos terhes vagyok… Volt olyan tanárom is, aki gratulált a babához, végül két másik, már-már barátnak számító pedagógusom tisztázta a helyzetet (örök hála nekik).


A következő pár hónap az esküvőtervezéssel telt. Közben anyukámmal annyit veszekedtünk ez és más miatt is, hogy összeférhetetlenség miatt el kellett költöznöm, így bár nem szerettünk volna az esküvő előtt együtt élni (maradiak vagyunk, na), odaköltöztem a páromhoz. Anyós persze - aki addig mézes-mázos, kedveskedő, szeretetteljes volt - kivillantotta a foga fehérjét, gyakorlatilag nem lehetett vele együtt élni. Talán a legelső veszekedésünk is ekkor, emiatt történt, mert nem hagyott élni engem… Nem szeretném részletezni, a lényeg az, hogy a legalapvetőbb dolgaimba (öltözködés, hajszárítás, evés, tanulás) kötött bele olyan szinten, hogy 2 hét után azt éreztem, vagy azonnal elköltözünk együtt, vagy én megyek egyedül, de akkor soha többé nem látjuk egymást. Szerencsére vette a lapot a párom, így bár nem nagy lelkesedéssel, de elhagytuk a borzalmak házát és albérletbe költöztünk.


Itt újra jó volt, én anyóshoz nem voltam hajlandó elmenni (azóta sem, és ez szerintem eddigi életem legjobb döntése), ő mászkál továbbra is. Egy ideig probléma volt, aztán beletörődött, hogy én bizony be nem teszem a lábam abba a házba újra. Az esküvő szépen lement, idő közben anyukámmal is rendeződött a helyzet, így ők is eljöttek. Szeretnék a közeljövőben magáról az esküvőről is írni, így azt most nem részletezném, de igazából egyetlen személyt leszámítva tökéletes volt az egész nap, szuperül megszerveztük szerintem. :)
 

Ennek már négy éve, éppen ma – ezért is írok most erről. Ennyi idő alatt sok minden történt. Én lediplomáztam, dolgozni kezdtem, majd felmondtam és most itthon vagyok. Őt előléptették, ami sokkal több munkával jár, így kevesebbet látom. Én abbahagytam az éneklést, ami az egyetlen igazi hobbim volt. Rengeteget sírtam miatta, de nem volt összeegyeztethető a házasélettel – legalábbis eleinte így éreztem. Ő továbbra is jár focizni minden szerdán, énekelni minden pénteken, gitározni minden vasárnap. Nem mondom, hogy el vagyok nyomva, mert nem, észszerű (új helyesírás, meeeh) kereteken belül megkapok mindent, amit szeretnék, legyen szó egy koncertről, egy moziról vagy egy sminkcuccról. Blogolhatok, amit imádok és nem vagyok rákényszerítve a munkára, ami őszintén szólva most az utolsó dolog, amire vágynék. Sok minden történt kettőnkkel is. Rájöttünk, hogy nem 1-2 cuki hibája van a másiknak, hanem kifejezetten idegesítő dolgai is, ami már nem tud cuki lenni. Rájöttünk, hogy természetes úton valószínűleg nem lesz kisbabánk, mert bár orvosnál még nem jártunk ezügyben, 4 év sok idő… Rájöttünk, hogy meg tudunk oldani közösen problémákat, legyen szó lelki, elméleti, gyakorlati, esetleg anyagi gondokról. Ki merem jelenteni, hogy ismerjük egymást ténylegesen, igazán, tudjuk, hogy hogyan fog reagálni a másik, mielőtt kérdezünk/mondunk valamit, tudjuk, hogy mikor kell békén hagyni a másikat és azt is, hogy mikor elég egy ölelés vagy egy csikizés ahhoz, hogy elszálljon minden rossz.


Ettől függetlenül nem minden fenékig tejfel. Persze minden kapcsolatban vannak veszekedések, de sokszor belegondolok, hogy mindenkinél ennyi vita van? 4 éve vagyunk házasok, lassan 6 éve együtt, természetes, hogy ez már nem az az érzés, ami a legelején volt. Sokszor elgondolkozom, mi lett volna, ha nemet mondok, vagy ha össze se jövünk. Azon is gondolkoztam már, mi lenne, ha most vége lenne. Szerintem ő is így van ezzel. Nem tökéletes a kapcsolatunk, sok mindenben nem értünk egyet. Én hisztizek, mert ő heti 3 napot külön tölt tőlem a hobbijai miatt, míg én mindig itt vagyok. Nem is érzem, hogy el kéne mennem, jó ez így nekem, a blogolással teljesen kerek az életem hobbi-fronton. De jól esne, ha néha fontosabb lennék, mint a foci, vagy a kórus. Vagy ha néha ő állna elő azzal, hogy társasozzunk/nézzünk filmet/kiránduljunk/menjünk el fagyizni, stb.


Sajnos egyikőnk előtt sem volt igazán jó példa. Nálunk nem felhőtlen a családi élet, bár lehetne sokkal rosszabb is. Náluk gyakorlatilag nincs, mindig is ketten voltak az anyjával. Szóval igazán követendő példa egyikőnk előtt sincs. Én ösztönből próbálok arra felé mozdulni, hogy töltsünk együtt minél több időt abból a kevésből ami a 3 db estét és másfél napot jelenti egy héten. Ő ezt szerintem fölöslegesnek tartja. Bár sosem mondta még ki, de úgy látom rajta, hogy szerinte nem kell megdolgozni a házasságért, a kapcsolatért, az érzelmekért. Ő mintha készen lenne azzal, hogy megkérte a kezem és onnantól kötelező happységnek kellene lennie. Nem hibáztatom érte, végülis ő semmilyen házasságot nem látott maga előtt soha. De nehéz úgy próbálkozni, ha azt látod a másikon, hogy tök fölöslegesnek tartja az egészet.


Feltettem a címben a kérdést: jól tettem? És a válaszom a fentiek ellenére is, őszintén az, hogy IGEN! Tudtam, hogy nem Hamupipőke és az ő hercege vagyunk. Hogy nem lesz minden rózsaszín, hogy lesznek vitáink. Tudtam, hogy lesz olyan, amikor úgy érzem, elég volt és azon gondolkozom, kit hívjak fel, hova menjek, hány napi cuccot vigyek magammal (hozzáteszem, egyszer sem indultam még el ténylegesen). Biztosan neki is vannak ilyen pillanatai. Mégis azt válaszolom, ha bárki megkérdezi, hogy mi a helyzet, hogy boldog vagyok. Szeretem a férjem. A hibáit nem, szerintem hülyeség, hogy azt is szeressük a másikban. Igen is rohadt idegesítő, amikor csámcsog, vagy amikor a foci fontosabb neki, mint én (dehogy fontosabb, maximum adott pillanatban). Én is idegesítem a rögtönzött kozmetikum-tesztekkel, amiket tartok neki, és a néhány kedvenc férfi-színészemért való őrült rajongásommal. De mindezek mellett annyira jó, amikor átölel… Amikor megsimogat. Amikor azt mondja, szép a hajam, a sminkem, vagy a ruhám. Amikor hoz nekem ágyba reggelit, vagy hogy minden szombat reggel, amikor lemegy kenyérért a boltba, hoz valami édességet. Nem azért, mert kérem, hanem csak úgy. Mert szeret. :) És én se jövök ki a boltból sör nélkül soha, és próbálok olyan kajákat főzni, amit ő (is) szeret. Én is megölelem, én is megsimogatom, megdicsérem, ha tetszik a feneke egy nadrágban, vagy ha éppen olyan hosszúságú a haja/szakálla, ahogy szerintem a legelőnyösebb. Én is szeretem őt. :)


Biztosan lesz még rengeteg vitánk, biztosan fogunk még azon gondolkozni, hogy fejezzük be. De mindez eltörpül amellett a boldogság mellett, amit okoznak a fent említett dolgok. Boldog vagyok vele, szeretem őt és ő is engem. Egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy jól tettem, hogy hozzámentem, JÓ DÖNTÉS VOLT.


A másik jó döntés pedig a meghívónkon szereplő idézet volt, amit minden rosszabb pillanatunkban észben tartok és ismételgetek:


Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.”


(Szerelmünk lapjai)


Boldog 4. házassági évfordulót nekünk! :)



Örökkékékazég

8 megjegyzés:

  1. Kedves Druszám! :) A lényeg, hogy a válaszod igen, az általad feltett kérdésre. Hidd el én tudom a legjobban, hogy milyen nehéz amikor újra kell építened önmagadat. Egy javaslat, direkt nem írom, hogy tanács, mert ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak :) Arra figyelj, hogy mindig önmagad legyél egy kapcsolatban, nagyon fontos az a mondás, hogy arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Ha énekelni szeretnél tedd azt, ha dolgozni, akkor pedig azt, nem leszel ettől kevésbé szerető feleség, csak meglesz neked is a társaság az életed és így az együtt töltött idő sokkalta jobban fel fog értékelődni. Sajnos én erre már nagyon későn jöttem rá, de ez egy másik történet :) További sok szép és boldog évet nektek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen! :) A munkával kapcsolatban szerintem félreértettél, én ennek most nagyon örülök, hogy itthon lehetek. :) Az éneklés... igazából annyira megváltoztak kapcsolataim a volt kórusomon belül, hogy ha fizetnének, se mennék vissza oda. Más kórusba pedig szintén nem vágyom, valahogy elmúlt a varázs... Ettől függetlenül éjjel-nappal énekelek itthon, szerintem a szomszédok már hülyét kapnak tőlem. :D Most nekem így jó, barátnőzök, blogolok, főzök, mosok, sorozatozok... Imádom ezt!
      Viszont biztos vagyok benne, hogy amint igényem lesz jobban emberek közé menni, meg fogom tenni, általában nem fogom vissza magam, ha a fejembe veszek valamit. :)
      Üdv.: Betti

      Törlés
  2. A kedvenc történelemtanáromnak volt ez a mondása, ami a blogod neve :-) Nagyon tetszik a házassághoz való hozzáállásod, és remélem, sokáig együtt lesztek, és a férjed is ráébred, hogy egy kapcsolat nem működik magától, hanem sok-sok áldozatos munkát követel :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én emlékkönyvbe kaptam egyszer és annyira elmondja a lényemet, hogy már-már saját gondolatként kezelem. :) Tudja ő egyébként, h nem működik magától, csak nem örül neki. :D Viszont elolvastattam vele a posztot még hétvégén, frissen, ropogósan és nagyon bólogatott, úgyhogy van remény a megvilágosodásra. :) Biztosan sokáig együtt leszünk, ez nem is kérdés. :)

      Törlés
  3. Kedves Betti!
    Öröm látni azt, hogy - bár sok nehéz dolgon mentetek keresztül - ennyire szeretitek egymást! Az élet (és gondolom a házas élet sem) nem fenékig tejfel és jó látni, mennyire észszerűen gondolkodsz!
    Kívánok Nektek még legalább 400 év boldog életet így együtt! Nagyon aranyos pár vagytok! :)
    Sok puszi: Nóra

    VálaszTörlés
  4. Az elején biztosan egy csomóan jól felhúzták a szemöldököket, hogy milyen utálatos vagy már, összeveszni anyóssal, anyával, de mindenkinek legalább ennyire kéne tökösnek lennie, és nem hagynia magát kiidegelni.
    Nem egy rózsaszín dolog néha a valóság. Remélem még legalább 50 évig együtt lesztek. Nagyanyám mindig a békességet emlegette, amig az van, minden okés lesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Húzogassák csak a szemöldöküket, abszolút nem érdekel. Én meg azokon húzom fel az enyémet, amikor valaki tök más esküvőt szervez meg magának, mint amilyenre vágyik, csak azért, hogy anyuka, anyós, kiskutya a szomszédból elégedett legyen. Kit érdekel? Ez a párról kell, hogy szóljon, és ha ők türkiz ruhában és egy temető közepén, kelkáposzta főzeléket falatozva akarnak összeházasodni, abba sincs joga senkinek belekötni.:)
      Az 50 évben én is bízom és drukkolok, hogy nálatok is legyen legalább ennyi! :)

      Törlés

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)