Az utóbbi két-három hétben
többször említettem, hogy tervezek egy személyesebb bejegyzést. Nagyon sokat
gondolkoztam, hogy egyáltalán írjak-e erről, érdekel-e titeket ez, vagy
inkább hagyjam a fenébe és a jól megszokott sminkes, főzős vagy szórakozós
posztot készítsek inkább. Aztán arra gondoltam, hogy végül is ezzel is
segíthetek nektek, mert bármikor kerülhettek ti is hasonló helyzetbe és bizony
könnyebb akkor lépni és változtatni az életünkön, ha tudjuk, hogy más is járt
már ezen az úton. Nekem biztosan jól esett volna, megnyugtatott volna, ha
olvasok 1-2 ilyen jellegű bejegyzést, de a hivatalos dolgokon túl semmi
ilyesmit nem találtam a neten.
Nem kerülgetem tovább a forró
kását, leírom így egyszerűen és konkrétan: ott kellett hagynom a munkahelyem.
Nem, nem úgy értem, hogy kirúgtak, mert hosszas gondolkodás után én hoztam meg
ezt a fájdalmas, mégis ésszerű döntést. Igen, fájdalmas, nagyon is, mert
imádtam a munkám! Úgy gondolom, egy óvodában csak úgy lehet és érdemes
dolgozni, hogyha azt hivatásának tekinti az ember, nem pedig pénzkereseti
lehetőségnek. Én így voltam vele. Mivel én pedagógiai asszisztensként
segítettem az óvónők munkáját, az ovi mind a 4 csoportjában megfordultam. Ez
közel 100 gyerek iránti szeretetet jelent részemről és részükről viszonozva is
(kivéve azt a néhány vadabb kölyköt, akik nem csípték különösebben azt, hogy
nálam nem lehetett mindent büntetlenül megtenni… :D ). A gyerekeken felül a
kollégáimat és a vezetőmet is nagyon szerettem, 1-2 óvónő és dajka nagyon a
szívemhez nőtt, ilyen barátságos és megértő főnököm pedig soha az életben nem
lesz már szerintem. Mégis muszáj volt eljönnöm…
Az egyik oka ennek az volt, hogy
napi 5 órát utaztam. Röhej, mert kb. 20 km-ről van szó, de annyira rossz a
közlekedés a két település között, hogy 3 busz, tehát 2 átszállás volt
szükséges. Ráadásul a középső busz, ami az érdemi távolságon közlekedett, kb. 2
óránként járt, így bizonyos munkarendben 1 órát is „csöveznem” kellett még vagy
a munkahelyemen, vagy a buszmegállók valamelyikében – időjárástól és fáradtsági
szinttől függően. Emiatt rengeteget túlóráztam, amit persze se lecsúsztatni, se
kifizettetni nem lehetett. Emiatt nem hibáztatok senkit, max. a
Volánt… Ez a napi 5 órás utazgatás alapvetően nem volt rossz egyébként, nem
vagyok rosszul a buszon, kifejezetten szeretem bámulni a tájat, meg igazából
mindig is utaztam ötödikes korom óta. Arra is jó volt ez a két és fél órás út,
hogy nem cipeltem sem a munkahelyi problémákat haza, sem az itthoni feszkót az oviba. Viszont amikor délutános, vagy
zárós voltam, akkor reggel 8-kor, ill. 9-kor kellett itthonról elindulnom és
fél 7-re, vagy fél 8-ra értem haza. Megmondom őszintén, bármennyire is imádom
és élvezem a főzést, többször ettünk az utóbbi időben tésztát vagy mirelit,
előre panírozott cuccot, mint az előtte lévő 3 évben összesen. Ez pedig se nem
egészséges, se nem túl változatos. Ráadásul ezeknek a gyorsan elkészülő
kajáknak is lusta fáradt voltam sokszor nekiállni, így rengetegszer a
férjemet kértem meg, hogy készítsen vacsorát. Az egyéb házimunkákra sem volt
erőm természetesen, így gyakorlatilag feleségként kudarcot vallottam.
A másik dolog, hogy szeptember
elejétől kezdve a november kivételével folyamatosan beteg voltam. Nem 1-1 heteket,
hanem konkrétan 4 hónapból hármat. Mindezt úgy, hogy eddig szinte sosem voltam
beteg, évi egy vagy max kettő 1-1 hétig tartó torokgyulladást leszámítva.
Egyszerűen kimerültem és így jelzett a szervezetem, hogy ÁLLJ!
Már említettem régebbi bejegyzésekben,
hogy én is a sok beragadt diplomás közé tartozom. Nyelvvizsgát kellene
szereznem, de mégis hogy, ha olyan alapvető dolgokra sincs erőm és időm, mint a
főzés vagy a mosás? Már csak egy évem maradt, hogy levizsgázzak, ugyanis ha
addig nem sikerül, akkor újra kell államvizsgáznom. Ami persze nem lehetetlen,
sőt, szerintem 2-3 nap ráfordítással meg is lenne jó eredménnyel, de nyilván
nem hiányzik sem az ezzel járó stressz, sem a „felesleges” tanulás.
Az pedig már a legkisebb érv
volt, hogy pénzt gyakorlatilag nem is kerestem ezzel a munkával. Mármint
nyilván kaptam fizetést, sőt, az utazásom nagy részét is fizették… De azért ez
elég hosszú út ahhoz, hogy kelljen közben enni, inni, rágózni (ha rosszul
vagyok, nekem csak a rágó segít, így mindig van nálam 1-2 csomag, plusz a
zsebemben is valamennyi… rágó nélkül nem indulok 5 perces útra sem, nem hogy 2
és fél órára…), stb. És ha mondjuk éppen
szakadó esőben kellett egy órát várnom a buszmegállóban, akkor nyilván bementem
valahova, ami ha a legolcsóbb megoldást nézzük, ami mondjuk egy papírbolt és
csak 2 csomag színes lapot vettem, akkor is elestem párszáz forinttól.
Hangsúlyozom, amit az elején írtam: nem a pénzért vállaltam ezt a munkát, mert
egyébként is nevetséges összeg szerepelt a bérpapíromon hónapról-hónapra, de
úgy, hogy több, mint a fele el is ment a semmire, végképp semmi haszon nem
származott az egészből.
Szóval a téli szünet alatt
mérlegeltem az egészet, és arra jutottam, hogy bármennyire is szeretem ezt
csinálni, de ennyi pénzért, folyamatos betegség mellett, ráadásul úgy, hogy sem
feleségként nem állom meg a helyem, sem a nyelvvizsgára nem tudok koncentrálni,
nem éri meg. Január első munkanapjára már úgy mentem be, hogy reggel
elbeszélgettem az óvoda vezetőjével. Nem hivataloskodtam túl, mivel baráti
viszonyban voltunk mindig is, elmondtam azokat a dolgokat, amiket itt leírtam.
Megértett és elengedett, majd nagyon megölelgetett. Nagyon rendes volt. Utána
körbejártam a kollégákat is, szerettem volna, ha nem pletykából tájékozódnak,
hanem tőlem tudják meg a döntésem. Nagyon cuki volt mindenki.
Már három hét eltelt, azóta
itthon vagyok, próbálom kipihenni, összeszedni magam. Egyelőre nem keresek
mást, még a nyelvnek sem álltam neki igazán. Nem vagyok jól. De tudom, hogy jól
döntöttem, és ez segít, erőt ad. Kicsit kinyílt most a világ, rengeteg ötletem
van, hogy mit csinálhatnék: elvégezhetnék egy esküvő szervező tanfolyamot,
ezzel egy régi álmomat megvalósítva. A rengeteg kézműves ötletemet is van időm
végre megvalósítani, amivel kapcsolatban azon is gondolkozom, hogy árusítanám
őket. De az óvodai terveket sem teszem túl mélyre a fiókomban, mert
mindenképpen ezt szeretném hosszú távon csinálni.
A blogra ez annyiban lesz
hatással, hogy a gyerekszáj rovat egy idő után nem személyes élményeken és
feljegyzéseken fog alapulni, hanem innen-onnan (netről, könyvből) fogok
gyűjtögetni. Egyébként a bejegyzések menetrendjén nem szeretnék változtatni:
ritkábbra nem, hiszen van időm írogatni, sűrűbbre viszont azért nem, mert ha
majd újra dolgozni kezdek, nem szeretnék ellustulni. Gondolkozom a videózáson
is, de egyelőre nincs hozzá bátorságom. Talán idővel erőt veszek magamon, mert
alapvetően nagyon nagy kedvem lenne hozzá... :)
A lényeg, ami miatt megírtam ezt
a posztot, az az, hogy bátorítsalak, segítsek nektek is a hasonló döntések
meghozatalában. Mert bár anyagilag nehezebb lesz így, és valószínűleg a
közeljövőben kevesebb vásárolgatás és színházba mászkálás lesz az életünkben,
már most érzem, hogy jobbak a hétköznapok: vacsival várom haza a férjem,
hétköznap is mosok és kézműveskedni, kikapcsolódni is van időm. Persze ehhez
kell az is, hogy a párom mellettem álljon és meg tudjunk élni így is. És
véletlenül sem azt mondom, hogy mindenki hagyja ott a munkáját hirtelen 1-1
sérelem miatt. De ha már az egészségetek vagy a kapcsolatotok a kérdés, olyan
összegért cserébe, amivel gyakorlatilag semmire nem mentek, akkor el kell
gondolkozni és igenis váltani kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)