Egy kis személyes: az életem változik...



Az utóbbi két-három hétben többször említettem, hogy tervezek egy személyesebb bejegyzést. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy egyáltalán írjak-e erről, érdekel-e titeket ez, vagy inkább hagyjam a fenébe és a jól megszokott sminkes, főzős vagy szórakozós posztot készítsek inkább. Aztán arra gondoltam, hogy végül is ezzel is segíthetek nektek, mert bármikor kerülhettek ti is hasonló helyzetbe és bizony könnyebb akkor lépni és változtatni az életünkön, ha tudjuk, hogy más is járt már ezen az úton. Nekem biztosan jól esett volna, megnyugtatott volna, ha olvasok 1-2 ilyen jellegű bejegyzést, de a hivatalos dolgokon túl semmi ilyesmit nem találtam a neten.


Nem kerülgetem tovább a forró kását, leírom így egyszerűen és konkrétan: ott kellett hagynom a munkahelyem. Nem, nem úgy értem, hogy kirúgtak, mert hosszas gondolkodás után én hoztam meg ezt a fájdalmas, mégis ésszerű döntést. Igen, fájdalmas, nagyon is, mert imádtam a munkám! Úgy gondolom, egy óvodában csak úgy lehet és érdemes dolgozni, hogyha azt hivatásának tekinti az ember, nem pedig pénzkereseti lehetőségnek. Én így voltam vele. Mivel én pedagógiai asszisztensként segítettem az óvónők munkáját, az ovi mind a 4 csoportjában megfordultam. Ez közel 100 gyerek iránti szeretetet jelent részemről és részükről viszonozva is (kivéve azt a néhány vadabb kölyköt, akik nem csípték különösebben azt, hogy nálam nem lehetett mindent büntetlenül megtenni… :D ). A gyerekeken felül a kollégáimat és a vezetőmet is nagyon szerettem, 1-2 óvónő és dajka nagyon a szívemhez nőtt, ilyen barátságos és megértő főnököm pedig soha az életben nem lesz már szerintem. Mégis muszáj volt eljönnöm…

Az egyik oka ennek az volt, hogy napi 5 órát utaztam. Röhej, mert kb. 20 km-ről van szó, de annyira rossz a közlekedés a két település között, hogy 3 busz, tehát 2 átszállás volt szükséges. Ráadásul a középső busz, ami az érdemi távolságon közlekedett, kb. 2 óránként járt, így bizonyos munkarendben 1 órát is „csöveznem” kellett még vagy a munkahelyemen, vagy a buszmegállók valamelyikében – időjárástól és fáradtsági szinttől függően. Emiatt rengeteget túlóráztam, amit persze se lecsúsztatni, se kifizettetni nem lehetett. Emiatt nem hibáztatok senkit, max. a Volánt… Ez a napi 5 órás utazgatás alapvetően nem volt rossz egyébként, nem vagyok rosszul a buszon, kifejezetten szeretem bámulni a tájat, meg igazából mindig is utaztam ötödikes korom óta. Arra is jó volt ez a két és fél órás út, hogy nem cipeltem sem a munkahelyi problémákat haza, sem az itthoni feszkót  az oviba. Viszont amikor délutános, vagy zárós voltam, akkor reggel 8-kor, ill. 9-kor kellett itthonról elindulnom és fél 7-re, vagy fél 8-ra értem haza. Megmondom őszintén, bármennyire is imádom és élvezem a főzést, többször ettünk az utóbbi időben tésztát vagy mirelit, előre panírozott cuccot, mint az előtte lévő 3 évben összesen. Ez pedig se nem egészséges, se nem túl változatos. Ráadásul ezeknek a gyorsan elkészülő kajáknak is lusta fáradt voltam sokszor nekiállni, így rengetegszer a férjemet kértem meg, hogy készítsen vacsorát. Az egyéb házimunkákra sem volt erőm természetesen, így gyakorlatilag feleségként kudarcot vallottam.

A másik dolog, hogy szeptember elejétől kezdve a november kivételével folyamatosan beteg voltam. Nem 1-1 heteket, hanem konkrétan 4 hónapból hármat. Mindezt úgy, hogy eddig szinte sosem voltam beteg, évi egy vagy max kettő 1-1 hétig tartó torokgyulladást leszámítva. Egyszerűen kimerültem és így jelzett a szervezetem, hogy ÁLLJ!

Már említettem régebbi bejegyzésekben, hogy én is a sok beragadt diplomás közé tartozom. Nyelvvizsgát kellene szereznem, de mégis hogy, ha olyan alapvető dolgokra sincs erőm és időm, mint a főzés vagy a mosás? Már csak egy évem maradt, hogy levizsgázzak, ugyanis ha addig nem sikerül, akkor újra kell államvizsgáznom. Ami persze nem lehetetlen, sőt, szerintem 2-3 nap ráfordítással meg is lenne jó eredménnyel, de nyilván nem hiányzik sem az ezzel járó stressz, sem a „felesleges” tanulás.

Az pedig már a legkisebb érv volt, hogy pénzt gyakorlatilag nem is kerestem ezzel a munkával. Mármint nyilván kaptam fizetést, sőt, az utazásom nagy részét is fizették… De azért ez elég hosszú út ahhoz, hogy kelljen közben enni, inni, rágózni (ha rosszul vagyok, nekem csak a rágó segít, így mindig van nálam 1-2 csomag, plusz a zsebemben is valamennyi… rágó nélkül nem indulok 5 perces útra sem, nem hogy 2 és fél órára…), stb.  És ha mondjuk éppen szakadó esőben kellett egy órát várnom a buszmegállóban, akkor nyilván bementem valahova, ami ha a legolcsóbb megoldást nézzük, ami mondjuk egy papírbolt és csak 2 csomag színes lapot vettem, akkor is elestem párszáz forinttól. Hangsúlyozom, amit az elején írtam: nem a pénzért vállaltam ezt a munkát, mert egyébként is nevetséges összeg szerepelt a bérpapíromon hónapról-hónapra, de úgy, hogy több, mint a fele el is ment a semmire, végképp semmi haszon nem származott az egészből.

Szóval a téli szünet alatt mérlegeltem az egészet, és arra jutottam, hogy bármennyire is szeretem ezt csinálni, de ennyi pénzért, folyamatos betegség mellett, ráadásul úgy, hogy sem feleségként nem állom meg a helyem, sem a nyelvvizsgára nem tudok koncentrálni, nem éri meg. Január első munkanapjára már úgy mentem be, hogy reggel elbeszélgettem az óvoda vezetőjével. Nem hivataloskodtam túl, mivel baráti viszonyban voltunk mindig is, elmondtam azokat a dolgokat, amiket itt leírtam. Megértett és elengedett, majd nagyon megölelgetett. Nagyon rendes volt. Utána körbejártam a kollégákat is, szerettem volna, ha nem pletykából tájékozódnak, hanem tőlem tudják meg a döntésem. Nagyon cuki volt mindenki.

Már három hét eltelt, azóta itthon vagyok, próbálom kipihenni, összeszedni magam. Egyelőre nem keresek mást, még a nyelvnek sem álltam neki igazán. Nem vagyok jól. De tudom, hogy jól döntöttem, és ez segít, erőt ad. Kicsit kinyílt most a világ, rengeteg ötletem van, hogy mit csinálhatnék: elvégezhetnék egy esküvő szervező tanfolyamot, ezzel egy régi álmomat megvalósítva. A rengeteg kézműves ötletemet is van időm végre megvalósítani, amivel kapcsolatban azon is gondolkozom, hogy árusítanám őket. De az óvodai terveket sem teszem túl mélyre a fiókomban, mert mindenképpen ezt szeretném hosszú távon csinálni.


A blogra ez annyiban lesz hatással, hogy a gyerekszáj rovat egy idő után nem személyes élményeken és feljegyzéseken fog alapulni, hanem innen-onnan (netről, könyvből) fogok gyűjtögetni. Egyébként a bejegyzések menetrendjén nem szeretnék változtatni: ritkábbra nem, hiszen van időm írogatni, sűrűbbre viszont azért nem, mert ha majd újra dolgozni kezdek, nem szeretnék ellustulni. Gondolkozom a videózáson is, de egyelőre nincs hozzá bátorságom. Talán idővel erőt veszek magamon, mert alapvetően nagyon nagy kedvem lenne hozzá... :)
 
A lényeg, ami miatt megírtam ezt a posztot, az az, hogy bátorítsalak, segítsek nektek is a hasonló döntések meghozatalában. Mert bár anyagilag nehezebb lesz így, és valószínűleg a közeljövőben kevesebb vásárolgatás és színházba mászkálás lesz az életünkben, már most érzem, hogy jobbak a hétköznapok: vacsival várom haza a férjem, hétköznap is mosok és kézműveskedni, kikapcsolódni is van időm. Persze ehhez kell az is, hogy a párom mellettem álljon és meg tudjunk élni így is. És véletlenül sem azt mondom, hogy mindenki hagyja ott a munkáját hirtelen 1-1 sérelem miatt. De ha már az egészségetek vagy a kapcsolatotok a kérdés, olyan összegért cserébe, amivel gyakorlatilag semmire nem mentek, akkor el kell gondolkozni és igenis váltani kell!

Örökkékékazég

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)